Vucsics emeli a tétet és mindent visz

Szerbia

Szerbiában április másodikán köztársasági elnököt választottak. A kormányzó Szerb Haladó Párt a regnáló Tomiszlav Nikolics helyett Alekszandar Vucsics miniszterelnököt jelölte a posztra, aki a várakozásoknak megfelelően már az első fordulóban megszerezte a szavazatok több mint felét.

A kormányfői szék államfői hivatalra cserélése nem szokatlan Közép-Kelet-Európában: az orosz Putyin-Medvegyev kettőstől sem állnak távol a helycserék, és az utóbbi időben a szomszédos országokban is több próbálkozás született. Robert Fico például Szlovákiában, Victor Ponta pedig Romániában igyekezett miniszterelnöki ismertségét az elnöki pozíció megszerzésére használni. Oroszországot kivéve azonban az elmúlt években a látszólag politikán kívülről érkező „civil” jelöltek arattak váratlan sikereket: Andrej Kiska szlovák, Klaus Johannis pedig román államfő lett.

Látszólag korántsem volt indokolt, hogy a szerb miniszterelnök is induljon az elnökségért. A korábbi elnök az a Tomiszav Nikolics, akivel Vucsics 2008-ban közösen alapította meg a Szerb Haladó Pártot (SzHP), miután kiváltak a korábbi diktárorral, Szlobodan Miloseviccsel együttműködő Szerb Radikális Pártból. Nikolics indult volna a második ciklusáért is, ezt azonban a kormánypártok, köztük a haladók legfontosabb kolíciós partnere, a szocialista Ivica Dacsics is ellenezte. Nikolics támogatottsága egyébként nem tűnt elhanyagolhatónak, olyannyira, hogy közvéleménykutatások szerint a választás második fordulójában legyőzhette volna a legerősebb kihívókat is. A kormányzó pártok azonban közvéleménykutatásokra alapozva döntöttek a Nikolicsnál is népszerűbb Vucsics mellett.

A miniszterelnök pedig vállalta pártja jelölését, sőt miniszterelnökségről való lemondását is bejelentette arra az esetre, ha a várakozásokkal szemben nem ő lenne a győztes. Megalapozottan nem tartott attól, hogy a politikai tét emelése hasonlóan érintené, mint a brit David Cameront, az olasz Matteo Renzit vagy a bolgár Bojko Boriszovot, akik szintén lemondásukat ajánlották fel a Brexit szavazás sikere, az olasz népszavazás sikertelensége vagy éppen a saját elnökjelölt kudarca esetére. Vucsics ráadásul, amint fogalmazott, a legnagyobb hatalommal bíró pozíciót készült lecserélni arra, amely a miniszterelnöki hatalom tizedével sem rendelkezik. Ezt a kockázatot elmondása szerint azért vállalta, hogy megőrizhesse az ország stabilitását. Hozzá kell tennünk, hogy a hatalmat központosító, felülről vezérelt vezetési stílusát is segítheti az új pozíció megszerzése.

A hazai és nemzetközi szereplők is Vucsics-győzelmet vártak. Beszédes a szerb lakosság körébenkorábban mért 53,3 százalékos támogatottsága, amelyet a Vucsicsra leadott szavazatok aránya közel két százalékponttal meg is haladott. A mérsékeltté váló, kezdetben radikális nacionalista politikus nagypolitikai pályafutását elszámoltatással kezdte: több tucat (sok esetben ellenzéki) hivatalnok, köztük miniszterek jutottak börtönbe korrupció miatt. Néppártosodása sikerrel járt, de korábbi híveinek továbbra is igyekszik megfelelni: januárban konfliktus szításával vádolta meg Koszovót, amiért az nem engedett be területére egy szerb vonatot, amelyen a „Koszovó az Szerbia” felirat szerepelt huszonegy különböző nyelven. A koszovói elnök emiatt az orosz „Krími-modell” megvalósításának céljával vádolta meg Szerbiát. Vucsicsnak az ehhez hasonló kommunikációs feszültségek kedvezőek, hiszen stabilitást biztosító és erőskezű, ám mégis mérsékelt politikusnak tüntetheti fel magát.

Mindez tartós támogatottságot ugyanakkor nem tud biztosítani, így Vucsics a nemzeti retorika mellett aprópénzre váltható sikereket is beígért a választóknak. Nem kevesebbet, mint egy új szerb aranykort, 4-5 százalékos GDP növekedéssel, s mindezt nem a távoli jövőben, hanem a következő években. Erre szükség is van, mivel a kommunikációs akciók egyre kevésbé elegendőek a választók megnyeréséhez: Szerbia a Nemzetközi Valutaalap (IMF) adatai alapján egy főre jutó GDP-jét tekintve 189 ország között a 87. helyen áll, így például Montenegró, Horvátország, Bulgária és Románia is megelőzi. Gazdasági szerkezete és a bérek is távol állnak a fejlett uniós országokétól, és noha a kormányzat rendet tart saját pénzügyeit tekintve, a 2017-től megemelt minimális órabér is 130 dinár, kevesebb mint 350 forint.

Vucsics pragmatikus politikus, aki Szerbia uniós csatlakozására tette fel karrierét egy meglehetősen oroszbarát társadalomban és sikerrel járt. Szerbia nemzetközi irányultsága ugyanis a híresztelésekkel szemben nem kérdéses és ezt jól jelzi, hogy közel tízszer több hadgyakorlaton veszt részt a NATO-val mint Oroszországgal. Így Vucsics konszenzuskereső viselkedése külföldi támogatást talált az unió és az USA részéről is. Az IMF-fel 2015-ben megkötött, 1,2 milliárd dollárra és három évre szóló készenléti hitel-megállapodás keretében a nemzetközi szervezet javaslatait példásan túlteljesíti, nyugati támogatással fejlesztve a szerb gazdaságot. Ennek köszönhetően Vucsics az országot politikai értelemben a 2020-as (?) uniós csatlakozás felé kormányzó, de eközben a nyugattal szemben kritikus és kulturálisan illetve gazdaságilag keletre tekintő kormányfő képében tűnik fel. Ez nyugati partnereinek több mint elég: a fokozódó közép-európai orosz jelenlét és az euroatlanti világ belső politikai illetve külső migrációs válságai miatt Vucsics – és a többi balkáni vezető – hazai ügyekben nagy szabadságot élvez.

A választás tétje jelentős volt az instabillá váló Balkánon, hiszen a szomszédos Bosznia-Hercegovinát egyre többször emlegetik bukott államként és Macedóniában is polgárháborús veszélyekkel fenyegető patthelyzet alakult ki december óta a belpolitikában. Ráadásul a nyugati integráció is akadozva halad, mivel az elmúlt években sem az unió, sem Oroszország nem tudott igazán jelentős gazdasági segítséget nyújtani a Nyugat-Balkánnak. S míg az unió anyagi támogatásokkal azért igyekezett fejleszteni a szerb gazdaságot, Oroszországnak már csak a propagandagépezete ért el déli szomszédunkig.

Vannak azonban olyanok is, akik szerint nem véletlen, hogy Vucsics egyszerre élvezte AngelaMerkel és Vlagyimir Putyin nyílt támogatását. Szerintük ez jól illusztrálja azt, ahogyan a nagyhatalmak saját érdekeiket követve „feláldozzák” a demokráciát a kis balkáni országokban. E narratíva szerint az unió egyetlen célja, hogy határainál béke legyen és ennek érdekében bármely szereplőt hajlandó formálisan vagy informálisan támogatni. Eközben viszont a súlyosan korrupt, olcsó munkaerő-tartalékokkal rendelkező autokratikus rendszerek csatlakozását saját gazdaságuk és munkavállalóik védelme érdekében halogatják.