Talán sokan emlékeznek még a jelenetre, ami bejárta a világsajtót: Reem, az akcentus nélkül németül beszélő libanoni palesztin kislány egy élő televíziós adásban panaszolta el Merkel kancellárnak, hogy – bár remekül integrálódott az elmúlt években - milyen igazságtalan is az, hogy őt a közeljövőben kiutasítják az országból. Szó szót követett, a kancellár igyekezett elmagyarázni azt, hogy „a politika néha nagyon kemény dolog”, hogy a menekültügyi eljárásokat fel kell gyorsítani”, és hogy „nem lehet mindenkit befogadni Németországba, aki a libanoni menekülttáborokból Németországba szeretne jönni”. A beszélgetést moderáló riporter megkérdezte, hogy vajon a kemény politikai meghozatalakor felidézi-e az ilyen kedves arcokat, mint Reem-é. A válasz persze igenlő volt, na de mégis... A kislány elsírta magát, ami persze a műsor menetét megakasztotta, Merkel odament a Reemhez, próbálta vígasztalni – hiába. Utána elmondta még, hogy 7-8 ezer kísérő nélküli fiatal érkezett az utóbbi időben, és hogy kétszázezer feldolgozatlan menekültügyi eset vár a hivatalnokokra. A kislány csak tovább pityergett, a kancellár a megszokott politikai bikkfanyelven sorolta a teendőket, ám a műsor vége felé ő is elérzékenyült.
A műsort követően se szeri, se száma nem volt a kancellár szívtelenségéről szóló negatív kommenteknek, ami a sajtó képviselőit arra indította, hogy alaposabban is utánanézzenek Reem és családja történetének. A beszélgetések mind a Willkommenskultur jegyében zajlottak, mígnem a Die Zeit riportere megkérdezte Reem véleményét a közel-keleti helyzetről. Ő pedig nemes egyszerűséggel csak annyit mondott, hogy bizony Izraelnek el kellene tűnnie a föld színéről. Ennyit a civilizációs akadályokat áthágni szándékozó integrációs törekvések mélyrétegeiről...
