Egy évvel ezelőtt lépett hivatalba a Juncker-bizottság, ami mérlegkészítésre késztet. Szűzbeszédében az új elnök – már amennyiben lehet egyáltalán ilyenről beszélni egy Luxemburg miniszterelnökeként 18 éven át szolgáló politikus esetében – anno azt hangsúlyozta, az Uniónak „nagynak kell lennie a nagy ügyekben és kicsinek a kicsikben”. Ezzel azt ígérte, hogy Európa erőteljesebben jelenik meg azokban a kérdésekben, ahol dolga van, azaz ahol az alapító szerződések alapján és talán a józan ész talaján állva is szükség van az összehangolt európai cselekvésre, de nem kívánja feltétlenül európai szintre tolni azokat a döntéseket, amelyek bőven megoldatóak nemzeti, ne adj’ Isten akár alacsonyabb szinten is. Tízpontos programja kellően tágnak bizonyult ahhoz, hogy minden beleférjen, ami azóta is megjelent az európai napirenden, s kevéssé konkrét ahhoz, hogy számon kérhető legyen. Egy év pedig túl rövid idő ahhoz, hogy nagyok lehessenek az elvárásaink. Mindezek alapján akár jó bizonyítványt is kiállíthatnánk az Unió fő javaslattevő szervének vezető testületéről, de van egy alapvető probléma: a kontinens sokkal rosszabb állapotban van, mint volt egy esztendővel ezelőtt. Nem csak egy-egy országot, hanem szinte mindegyiket érik olyan kihívások, melyekre Brüsszel egyelőre nem tudott vagy akart az európai polgárok számára is hitelesnek tűnő megoldási javaslatokkal előállni.
Kétségtelen, hogy az új Bizottság határozottan politikusabb lett és erősebben kezdett kommunikálni. A biztosok a korábbinál nagyobb intenzitással indultak útnak a tagállamokba – mármint oda, ahol erre volt igény és fogadókészség – pontosan azért, hogy mindenhol jobban megértsék, mi folyik Brüsszelben, s mutassák, kíváncsiak mindenki véleményére. Mindennek hiányát sokan felrótták Juncker portugál elődjének, José Manuel Barrosonak, aki két cikluson, azaz tíz éven át sokak szerint túlzottan könyökvédősen, mindenkitől távol „adminisztrált” Európa élén. Az új testületbe sok valóban fajsúlyos politikus került: a nagyágyú Junckeren túl még három volt miniszterelnökből, egy korábbi tartományi miniszterelnökből és 14 egykori miniszterből verbuválta a csapatát. Barrosonak annak idején önmagát is beleszámolva „csak” két volt kormányfő, egy korábbi tartományi miniszterelnök és 11 egykori miniszter jutott. Juncker megújította a testület struktúráját is: a hét alelnök közül egyet elsővé téve az egyenlők között kvázi klaszterekbe rendezte kollégáit. Az alelnökök tulajdonképpen főnökök az egyes területeken, de saját csapatuk nincs, így kénytelenek a hozzájuk tartozó biztosokra támaszkodni, akiket kiszolgálnak az európai köztisztviselőkből álló főigazgatóságok. Ez eredendően kódolt bizonyos feszültséget a rendszerbe, s túl sokat hagy arra, vajon egymással boldoguló személyiségek kerülnek-e össze. Az kétségtelen, hogy kisebb súrlódások ellenére látványos botrányok egyelőre nincsenek, a munka fókuszáltabbá vált. Az elnök tréfái, publikus megszólalásai, sajátos üdvözlési módjai viszont annál inkább keltettek megütközést, s váltak főszereplővé, akár mémek formájában is, a népszerű oldalakon. S azt se feledjük, Juncker megválasztása időben egybeesett a luxemburgi adópolitika visszásságainak felszínre kerülésével („LuxLeaks”).
