A pénteken befejeződött uniós csúcson megállapodás született a külső határok védelméről, az erre hivatott szervezet megerősítéséről. A örömteli fejlemény azonban mit sem változtat azon, hogy továbbra is komoly ellentét feszül a „keleti blokk”, vagyis a Visegrádi 4-ek által vezetett országcsoport és a nyugat-európai alapítók között. Előbbiek a „Schengen barátai” programmal igyekeznek előmozdítani a jelenleg is érvényes jogi keretek érvényre jutását, míg a Németország körül szerveződő országcsoport az ún. „mini-Schengen” rendszerén belül igyekszik csak biztosítani az eddigi vívmányokat. Tudjuk, hogy az ellentét a migránsok befogadásának kérdése mentén bontakozott ki, hiszen a „keletiek” döntő többségükben kezdettől fogva elutasították a tömeges moszlim betelepülést, a „Willkommenskultur”-nak, vagyis a befogadás kultúrájának piedesztálra emelését, amit a magyar miniszterelnök „morális imperializmus”-ként minősített.
Nehezen állítható, hogy a Nyugat a rendszerváltozás és az Európai Unió bővítésének folyamatában valaha is túl nagy érzékenységgel tekintett volna a közép-európai népek igényeire, érdekeire, az ott élő emberek hagyományaira, történelmi tudatára, vágyaira, nemzeti érzéseire, egyedi sajátosságaira. Érdemes megvizsgálni, hogy honnan is ered e sajátosságok iránti különös érzéketlenség. A II. Világháború után látványosan megerősödött az az elképzelés, mely szerint az europaizálódás folyamatában a nemzetállamok jelentősége egyre inkább elenyészik, a „nemzeti kérdés”, mint a XIX-XX. század terméke, a XXI. századra maradéktalanul megválaszolást nyert.
