Hazai professzor első éves bölcsészkari hallgatóként kötelezte el magát a török nyelv mellett, s lett az akkori turkológia két nemzetközi nagymesterének, Németh Gyulának és Fekete Lajosnak tanítványa. A magyar turkológia, amely a világban már a 19. század utolsó harmadában, főleg Vámbéry Ármin munkásságának köszönhetően nagy nevet szerzett magának, veszteségekkel ugyan, de szerencsésen túlélte a második világháborút, miként a kemény rákosista éveket is. Halasi-Kun Tibor, Eckmann János és Sinor Dénes ugyan emigráltak és az Egyesült Államokban futottak be nagy karriert, viszont, akik maradtak, azoknak új perspektíva kínálkozott azáltal, hogy Szovjetuniónak számos olyan nemzete volt (kazak, özbek, kirgiz, türkmén, baskír, tatár stb.), amely a török népek világába tartozott. A kényszerített szovjet kapcsolatok egyben új tudományos lehetőségeket is jelentettek, ugyanakkor a többi keleti blokkbeli ország tudósai is keresték a kapcsolatokat budapesti kollégáikkal, akiknek jó híre a bezártságban még vonzóbb volt, mint egyébként lett volna. Így az akkori fiatal magyar orientalistáknak, ha akarták, ha nem, a vasfüggönyön belül viszonylag szabad mozgás adatott meg. Hazai György így került nagyon fiatalon Bulgáriába, hogy ott, az ottani török kisebbség tanárainak képzését segítse, amelyet Sztálin halálát követő enyhülésben a szófiai vezetés hirtelen komolyan vett. A kisebbségi sorban élő bulgáriai törökök bíztak a fiatal magyar tudósban, néhányukkal közülük szinte haláláig kapcsolatban állt. A szófiai bolgár turkológusok pedig rajta keresztül is profitáltak a budapesti turkológiai iskolából. Számos nagy jövőjű fiatal bolgár tudósjelölttel, akik a bulgáriai oszmán berendezkedéssel foglalkoztak, életre szóló barátságot kötött.