Németország sajátos helyzetben volt akkor.  Helmut Kohl a hosszú szociálliberális koalíció után 1982-ben meghirdette a „szellemi, erkölcsi megújulást”, mely akkor semmivel sem okozott kisebb felháborodást a baloldali médiakörökben, mint a magyar kormányzati politika az elmúlt négy és fél évben. Kohl ugyanakkor magyar szempontból is döntő változást hozott. Ugyanis amíg 1982 áprilisi bonni látogatása során Kádár János a német stabilitási politika jegyében inkább dorgálást kapott Schmidt kancellártól a Szovjetuniót is olykor provokáló magyar reform-elképzelésekért, 1984-es látogatása során Kohl már kifejezetten bátorította a magyar reformkommunistákat. Innentől datálódik a magyar kommunistákkal kapcsolatos német kereszténydemokrata szimpátia és persze illúzió, amit a szögesdrót teátrális átvágása Horn Gyula által, majd a határnyitás heroizmusa csak megerősített. A német politikai gondolkodásban olyannyira beégett a jó magyar reformkommunistáról szóló pozitív elképzelés, hogy azóta szinte lehetetlen elmagyarázni azt, hogy bár a rendszerváltás békés volta örök érték, máig ható ellentmondásai éppen az ilyen vagy olyan érdekek mentén megkötött kompromisszumokban gyökereznek.