Nem nehéz összerakni, hogy hogyan is jutottunk el idáig. A Kormány és a parlamenti többség nyugati sajtónépszerűsége már 2010 nyarától romokban hevert, hiszen a médiatörvénnyel sikerült egyértelműen a nemzetközi újságíró-társadalom tudomására hozni: Magyarország nem az olcsó népszerűséget keresi. A további lépések, a bankadótól az alaptörvényen át a rezsicsökkentésig és az Európai Unióval folytatott vitákig, hol egyértelmű gazdasági érdekek mentén, hol ideológiai köntösben tört borsot különböző nyugati érdekcsoportok, és/vagy értelmiségi hangadók orra alá. Mindennek ellenére a Kormány és a parlamenti többség köszönte, jól volt, a javuló makrogazdasági adatok minket igazoltak, az ideológiai harc meg lecsendesedett – elsősorban azért, mert a különböző publicisztikai rovatokban már voltaképp minden csontot lerágtak a „magyar jelenség” elemzése kapcsán. De ha néha túl sok frontot is nyitottunk egyszerre, az az átütő érzelmi motívum, ami ahhoz kell, hogy valakit úgy igazán széles körben és szívből jövően utálni lehessen, még hiányzott. Ez a motívum kaphatott most szárnyra a déli határszakaszról szóló képekkel. A szögesdrótról, a síró gyerekekről, a dobált ételcsomagokról,a „gáncsoskodó” operatőrről szóló képsorok mind-mind csak ráerősíteni igyekeztek és tudtak a konzultációs kérdőív és a kormányzati plakátkampány valóban nem túl emberbaráti hangvételére. Hogy ezenközben a magyar rendőrség, több ezer közalkalmazott és civil segítő milyen emberfeletti munkát végzett, az nem jött át a nemzetközi tudósításokban.