Az április 1-i születésű Bismarck szinte már életében legendává nemesült, s az érdekes az, hogy manapság is szinte valamennyi német politikai irányzat megtalálja benne azt, amiért így vagy úgy példaképének tekintheti. A hadi sikerek nyomán 1871-ben létrejövő egységes német állam persze önmagában is egy óriási vívmány volt az évszázados széttagoltság után, ami ugyanakkor azt a máig tapasztalható kulturális gazdagságot ajándékozta a németeknek, ami csak a kisebb-nagyobb területi központokban regnáló ambiciózus hercegeknek, grófoknak, kiskirályoknak volt köszönhető. Az egységes államszerkezet megteremtése, a belső vámhatárok eltörlése mellett a szociális ellátás megszervezése, s ezáltal az állam szerepének máig ható definíciója volt az, ami a rohamosan iparosodó Németország ideális szervezeti kereteit megteremtette. S bár Bismarck gyűlölte a szociáldemokratákat, intézkedései által mégis támogatta, megerősítette azt a társadalmi osztályt, ami önmagát megszervezve az erős szociáldemokrácia melegágya lett. Hasonló hatása volt erős katolikus-ellenes Kulturkampfjának is (igen, ezt a nálunk is oly gyakran használatos szép fogalmat is a vaskancellárnak köszönhetjük), hiszen ezáltal erősödött meg és egységesült, nyert politikailag is értelmezhető alakzatot az a katolikus tábor, aminek legsikeresebb képviselői néhány évtizeddel később Konrad Adenauer és Helmut Kohl lettek.