geopolitika” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 6

Hóvári János

külügyi szakértő, főigazgató

Jobb félni, mint megijedni: baltikumi helyzetkép 2015 tavaszán

2015. március 19.

A Baltikumban még élnek a múlt történelmi reflexei. Aggódnak, ha Oroszország az izmait mutogatja. Márpedig ez zajlik már jó ideje. A NATO-tagság okán azonban már nincs túl sok ok a félelemre. Tallinnban, Rigában és Vilniusban ugyanakkor nagyon is tisztában vannak azzal, hogy új geopolitikai helyzet van kialakulóban a Fekete- és a Balti-tenger között. Az ukránok, moldovaiak és georgiaiak nyugati fordulata a moszkvai vezetőknek nem tetszik: szerintük a Nyugat (NATO és EU) tört be az ő érdekszférájukba és Washington-Brüsszel az okozói a jelenlegi feszült helyzetnek. Úgy tűnik, Moszkvában elfelejtik, hogy 1989-1991 között nem született újabb Jaltai Egyezmény és a térség népei szabadon dönthetnek sorsukról. A balti népek vezetői szerint a térségben nem szabad engedni Moszkvának, még ha annak ára is van, mert a Krím-félsziget annexióját újabb is követheti. Épp ezért erősítik védelmi képességeiket NATO szövetségeseik segítségével is, mert azt vallják: jobb félni, mint megijedni.

A balti államokban – Észtország, Lettország és Litvánia – félnek Oroszországtól. Joggal. Moszkva hadgyakorlatai hazájuk közelében, az orosz flotta folyamatos felségvíz-sértései, a délkelet-ukrajnai szakadároknak nyújtott segítség, no meg persze a Krím-félsziget annektálása, nemcsak a Baltikumban, hanem szerte a világban minden biztonságpolitikai szakértőt gondolkozásra késztet. Hol van az a határ, ahol az orosz politikai-katonai gépezet megáll? Jó lenne, ha a Minszki Megállapodás tartós fegyvernyugvást hozna Ukrajnában s pont kerülne a „kis hidegháború” végére. Egyelőre azonban nem ez a helyzet. Oroszország és Georgia között, Moszkva abháziai és oszétiai beavatkozását követően egyfajta „hideg béke” lett. Vajon ez lesz Délkelet-Ukrajnában is? Vagy az orosz gépezet valamilyen irányba még tovább mozdul?

Teljes cikk

Az örmények gyásza

2015. április 24.

Prőhle Gergely

volt nagykövet

Az, hogy hány embernek kell meghalnia ahhoz, hogy egy gyilkosságsorozat népirtásnak minősüljön, sehol sincs leírva. Az a tragédia, ami 100 évvel ezelőtt az örményekkel történt, több mint egymillió ember halálát okozta. A szóhasználat dolgában tapasztalható óvatosság, bizonytalanság számos okkal magyarázható. Törökország, mint NATO-tag, s mint a mérsékelt iszlám bástyája, fontos partnere az Egyesült Államoknak. Geostratégiai helyzete miatt, különösen az energetikai fejlesztések területén fontos partnere Oroszországnak, gazdasági ereje, kulturális befolyása a Balkánon mindenképp, de Közép-Európában, s a migráció okán persze a kontinens nyugati részén is érvényesül. Törökország hazánk számára is stratégiai partner, írtunk erről már itt épp eleget.

Az utóbbi napokban azonban újfent világossá vált, hogy a szóhasználat megítélése mennyire függ attól is, hogy ki, melyik ország, szervezet egyház képviselője alkalmazza. Míg Ferenc pápa az örmények tragédiáját a felelősök megnevezése nélkül nevezte genocídiumnak, és még így is heves tiltakozást váltott ki török oldalról, az Európai Parlamentet pedig hasonló szóhasználatáért Davutoglu miniszterelnök rasszizmussal vádolta, a lassan kikristályosodó, de a történteket végül mégis csak népirtásnak nevező német parlamenti nyilatkozatnak mindössze egy, a török miniszterelnök és a német kancellár közötti telefonbeszélgetés lett a következménye, amit a török fél még véletlenül sem tiltakozásnak, hanem egyszerűen egy „jó beszélgetésnek” minősített. A török sajtó is nagyon visszafogottan kommentálta a német nyilatkozatokat, néhány németországi török szervezet tiltakozott csupán, mondván: Gauck elnök átlépte saját kompetenciájának határait.

Teljes cikk

Hóvári János

külügyi szakértő, főigazgató

Több, mint vallási ellentét

2016. január 11.

Az e heti „The Economist” címlapjára Szaúd-Arábia került. A nagyhírű hetilap újságírói azt elemzik, hogy sikeres lehet-e az a megújulási vagy reformfolyamat, amelybe az ország ez év elején belekezdett. A közel egy éve hatalmon lévő vezetés tabukat döntött le azzal, hogy a piacgazdaságra való átfordulás első lépését megtette. Az év elejétől megszűnik a lakosságnak biztosított energiaforrások teljes állami finanszírozása, számos árura és szolgáltatásra 5 százalékos forgalmi adót vetnek ki. Azaz Szaúd-Arábiában lezárul a mindent fedező jóléti államiság korszaka, s ez bizonyára így lesz hamarosan a Rijádot követő többi gazdag olajmonarchiában is. A szaúdi állami vállalatok magánosításáról is beszélnek, sőt a világ legnagyobb olajcégének, az ARAMCO (Arabian-American Oil Company) részvényeinek piacra dobásáról is. Komoly tervek vannak a szaúdi oktatásügy átalakítására, annak érdekében, hogy az ország idővel megszabaduljon az egyoldalú olajfüggőségtől. A reformfolyamat irányítója, a lassan egy éve uralkodó Szalman király harminc éves fia, Muhammed bin Szalman, aki egyben az ország Gazdasági és Fejlesztési Tanácsának miniszteri rangú elnöke, és háromnegyed éve helyettes trónörökös is.

A rijádi változásokra főleg azért volt szükség, mert a kőolaj világpiaci ára 2011 óta folyamatosan esik, s már hosszú ideje hordónként 40 USD alatt van. A szaúdi jóléti költségvetés az elmúlt években hatalmas hiányt halmozott fel, de a külföldön fialtatott szaúdi pénzalapok is jócskán megcsappantak. A jólléti állammal való „első szakítás” nyilvánvalóan nem fog népszerűséget hozni az uralkodó családnak, mert az országban kevesen értik meg, hogy a vezetés hosszas halogatás után végre meghozta az első olyan komoly döntést, amelynek sikere esetén Szaúd-Arábia az olajkorszak után (ez még ugyan fél száz év, vagy még több) is működőképes állam maradhat. Abdullah király, aki 2015 januárjában hunyt el, talán az Arab Tavasz eseményei miatt, nem mert meghozni olyan fontos döntéseket, amelyek révén az általános hangulat romolhatott volna az országban. A rijádi vezetésre ugyanis évek óta hármas nyomás nehezedik: a szaúdiak és velük együtt az odatelepedett milliók mind szeretnék megőrizni az adómentes jóléti államot; a demokrata arabok vallásosok és szekulárisok egyaránt demokratikus fordulatot szeretnének elérni, és ezt követelik nyugati támogatással; a dzsihadista iszlám fundamentalisták pedig elsődlegesen Washington-barátsága miatt szeretnék megbuktatni az Al-Szaúd dinasztiát, vagy annak legalább azt az ágát, amely fél évszázad óta vezeti az országot. A jelenlegi vezetésnek így aztán otthon és külföldön is megannyi ellenfele és ellensége van.

Teljes cikk

Hóvári János

külügyi szakértő, főigazgató

A török elnök esete a CNN riporterével

2016. április 06.

Törökország az elmúlt években a nemzetközi politikai élet középpontjába került. Ez egyrészt azzal magyarázható, hogy válsággócok mellett fekszik, s a Törökország határai melletti zűrzavarok nem oldhatók meg Ankara bevonása nélkül. Másrészt azért, mert Törökország az elmúlt két-három évtizedben gazdasági, demográfiai és katonai súlya okán regionális erőközpont lett. Harmadrészt pedig azért, mert az Európába irányuló migrációs folyosó kulcs országa. Már nem csupán Törökországnak érdekes a nemzetközi közösség, hanem a nemzetközi politikai életnek is Törökország.

Ebben a rendszerben persze a dolgok többnyire nem mennek olajozottan vagy legalábbis úgy, ahogyan azt a meghatározó nemzetközi hatalmak fővárosaiban szeretnék. A 14 éve hatalmon lévő Igazság és Fejlődés Pártja nemzeti érdekérvényesítő külpolitikát folytat, amelynek alapelveit a jelenlegi miniszterelnök Ahmed Davutoğlu a „Stratégiai mélység” című könyvében már 2001-ben meghirdette. Ez szakítás a korábbi fél évszázad sodródó külpolitikájával és egy új kapcsolati rendszer kialakítása zajlik már egy évtizede hol sikeresen, hol sikertelenül.

Teljes cikk

Vidovics Bálint

MCC alumnus, nemzetközi kapcsolatok szakértő

Kína és India játszmája Dél-Ázsiában

2016. július 13.

Dél-Ázsia és az Indiai-óceán térsége iránt minden korábbinál nagyobb geopolitikai érdeklődést mutat a nagyhatalmi törekvéseit kibontakoztató Kína, miközben a régiót természetes közegének tekintő India a hivatali ideje feléhez közeledő Narendra Modi vezetésével igyekszik megfelelni a kihívásnak. Peking és Delhi vetélkedése ezúttal két kereskedelmi útvonal kialakítása kapcsán vált láthatóvá.

Kína 2013-ban hirdette meg nagyszabású kereskedelmi és infrastrukturális fejlesztési projektjét az „egy öv, egy út” (One Belt, One Road) kezdeményezést, amely egy Európát és Kínát szárazföldön összekötő, valamint egy, a Dél-Kínai tengeren, az Indiai-óceánon, az Arab- és a Vörös-tengeren áthaladó tengeri selyemútból tevődik össze. Ahogy arról korábban már írtunk, az Új Selyemút több különböző célt szolgál egyidejűleg. Egyszerre teszi lehetővé a kereskedelmi útvonalak, ezen belül is kiemelten az energiabeszállítási útvonalak diverzifikációját, az elmaradott és terrorfenyegetésnek is kitett nyugat-kínai tartományok felzárkóztatását és ezen keresztül megvalósuló stabilizálódását, valamint a szomszédos államok elköteleződését – de legalábbis a kínai regionális politikában való érdekeltté tételét – fejlesztési források iránti éhségük kielégítése révén. Arról nem is beszélve, hogy a tengeri útvonalak biztonságának szavatolására hivatkozva a kínai flotta dél-ázsiai jelenléte is indokolhatóbbá válik.

Teljes cikk

Lorencsics Emese

iszlám és Közel-Kelet szakértő

Mohamed öröksége és a hatalompolitikai játszma

2016. október 21.

Irán és Szaúd-Arábia történelmi vetélytársai egymásnak, az okok azonban elsősorban nem a vallási megosztottságban keresendők. Bár mindketten az iszlám őrzőinek tartják magukat – míg Rijád a világon többségi szunnita irányzat, addig Teherán a síita iszlám élharcosa –, ami egyértelműen konfliktusforrás lehet, a geopolitikai tényezők sokkal meghatározóbbak kapcsolataikban. A Perzsa-öböl partjainak két olajhatalma között egy természetes rivalizálást láthatunk, amelyet egészen az 1979-es iráni iszlám forradalomig a közös stratégiai szövetséges Egyesült Államok egyensúlyozott.

Mind Teherán, mind pedig Rijád aspirál a regionális vezető szerepre. Az 1979-es forradalommal Iránban megbuktatták az Egyesült Államok által támogatott sah uralmát, amely során a nyugat a korrupció és elnyomás szimbólumává vált a forradalmi Irán szemében. A Perzsa-öböl másik oldalán fekvő királyság, amely a két szent hely őrzőjeként a szunnita iszlám világ vezetőjévé kívánt fellépni, ugyanennek az Egyesült Államoknak továbbra is barátja és szövetségese. Innentől egyenes út vezetett oda, hogy az ajatollah Iránja Szaúd-Arábiát az amerikai érdekek kiszolgálásával vádolta, míg Rijád attól tartott, hogy Teherán pedig exportálja saját forradalmát, befolyását az egész Perzsa-öbölre kiterjeszti. A félelem nem volt alaptalan, hiszen 1971-ben, miután a britek kivonultak három szigetről, amelyek az Egyesült Arab Emírségekhez tartoztak, az iráni sah elfoglalta őket.

Teljes cikk