Amikor a hidegháború lezárásáról beszélünk, hajlamosak vagyunk megfeledkezni Kubáról és az Egyesült Államokról. Közel negyed századnak kellett eltelnie a kétpólusú világrend felbomlása után, mire mind kubai, mind amerikai oldalon megszületett a politikai elhatározás a két ország kapcsolatának normalizálására. Mondani sem kell, súlyosan terhelt kapcsolatról van szó. Az egyik oldalon a külső gazdasági és politikai elnyomás, valamint a rendszer erőszakos megdöntésére tett kísérlet emlékezetéből fakadó frusztráció és bizalmatlanság, a másik oldalon a szomszédban burjánzó ellenséges ideológia és a közvetlen biztonságot fenyegető fegyverkezés rémképe. A Disznó-öböl és a rakétaválság miatt kialakult szembenállást aztán az 1962-ben teljessé váló amerikai gazdasági és pénzügyi embargó és a merev álláspontok felülvizsgálatával járó arcvesztéstől való félelem tartósította. Az Egyesült Államok emellett a demokrácia és emberi jogok érdekében történő kiállás, valamint az egyre nagyobb létszámú és politikai érdekérvényesítő képességgel rendelkező, a Castro-rezsim üldözöttjeiből és kárvallottjaiból álló kubai emigráns közösség miatt sem engedhette meg magának a közeledést. Az amerikai vezetés ezen kívül valóban abból indulhatott ki, hogy a Kubát gazdaságilag kivéreztető embargó hatékony eszköze lehet a legszűkebb érdekszféráján belül létrehozott ellenséges rendszer felszámolásának.