A három marseille-i támadás közül a legutóbbit január 12-én hajtotta végre egy kurd származású gimnazista, aki az Iszlám Állam nevében életlen bozótvágóval támadott meg egy utcán nyilvánosan kipát hordó zsidó tanárt. A merényletben a tanár a tompa fegyvertől ugyan csak könnyebb sérüléseket szenvedett, de a 70 ezer fős helyi zsidó közösség – mely a párizsi után az országban a második legnagyobb – mikrokozmoszában, az azt megelőző két támadással együtt súlyos pszichés válságot idézett elő. A városi főrabbi képességei pedig ebben a történelminek nevezhető helyzetben csak arra voltak elegendőek, hogy a közösségi összetartás erősítése helyett védekezésként a zsidó önazonosságot kifejező kipa nyíltszíni elrejtését javasolja. Mindennek következtében nem meglepő, hogy a mindennapi terrorizmus és az életképtelen vezetőik árnyékában a marseille-i zsidó közösségből egyre többen az elvándorlás, vagy helyesebben inkább az elmenekülés alternatíváját választják. Mindezzel feladják eddigi tradicionális létformájukat, helyüket pedig egy olyan kultúra veszi át, amely elődjével ellentétben a legkevesebb hajlandóságot sem mutatja az európai értékrend átvételére. Az igazi tragédiát azonban az jelenti, hogy ez a menekülési és átrendeződési folyamat a növekvő külvárosi muszlim népesség nyomása miatt az elmúlt évek viszonylatában is – igaz kisebb volumennel – érzékelhető volt, de ekkor még migrációs válság híján az eset nem érdemelt kitüntetett médiafigyelmet. Persze akkor még kevesebb átélt társadalmi trauma mellett könnyebb lett volna beavatkozni a konszolidált társadalmi helyzet biztosítása érdekében. Mára azonban az eszkalálódó körülmények következtében a kipát viselő zsidó állampolgárok szimbolikusan a marseille-i előőrs, azaz „avantgarde” védőivé, s ezzel együtt az egész francia társadalom szabadságjogainak megtestesítőivé emelkedtek.