A német parlament a múlt héten népirtássá nyilvánította a száz évvel ezelőtti örmény tragédiát, amelyet a világ leginkább Franz Werfel „A Musza Dagh negyven napja” című könyve alapján ismer. Örmények százezrei estek áldozatul az akkori oszmán-török hadsereg rémtetteinek és annak a deportálási akciónak, amellyel az isztambuli kormányzat az Oszmán Birodalomnak az Oroszországhoz közeli vidékeiről az örményeket délre, a mai Szíria és Libanon területére telepítette. Ami történt, az a XX. századi első világégés egyik borzalmas fronteseménye volt. Oroszország 1914 végén hadaival betört Kelet-Anatóliába, hogy azon át kijusson a Földközi-tengerhez. A cári hadvezetés kezdetben nagy sikereket ért el. Az uralmuk alá került területeken az örmények melléjük álltak, sőt, egyes örmény többségű városok maguk „szabadították” fel magukat. Az oroszok azonban a következő év nyarán jelentős haderőt vontak ki az anatóliai frontról, hogy ezeket a galiciai-bukovinai frontszakaszon ellenünk vessék be. Az oszmán-török hadsereg így visszafoglalhatta Kelet-Anatólia jelentős részét s bosszút állhatott az ottani örmények orosz-pártiságáért.
Az isztambuli vezetés 1915. április 24-én hozta meg végzetes döntését az örmény lakosság deportálásáról (ezt tekintik az örmények a tragédia emléknapjának), amelyet az elkövetkező évben végre is hajtottak. Nem kérdéses, hogy számos kivégzésre és tömegmészárlásra került sor, de az örmények többsége az éhség, a járványok és hosszú menetelés következtében halt meg. A számok körül a szakértők között viták vannak, de abban hozzávetőlegesen egyetértenek, hogy az áldozatok száma egy millió körüli lehetett: az örmény történészek szerint ennél több, a törökök szerint ennél kevesebb. A birodalom szíriai és libanoni területeire deportált örmények, talán az útnak indítottak fele, túlélte a háborút. Ők alkotják e két mai országban az ottani örmény lakosság zömét, noha sokan közülük Nyugat-Európába vagy az Egyesült Államokba vándoroltak tovább.
