Az Egyesült Államok több pénzt költött az afganisztáni újjáépítésre, mint a második világháború után meghirdetett Marshall-terv keretében Európa talpra állítására. Míg a segély a programban részes európai országok esetében megalapozta a jólétet és a valódi újjáépítést, addig az Afganisztánba irányuló felfoghatatlan mértékű összegek nemhogy a céljukat nem érték el, hanem tovább szították az amúgy is kemény társadalmi ellentéteket és a mindenkori vezetés mélyen gyökerező korrumpálódásához vezettek.


Közel nyolcmilliárd dollárt költött az USA például az afgán ópiumtermesztés és drogkereskedelem visszaszorítására, amely a törekvések ellenére továbbra is a tálibok egyik legfontosabb bevételi forrása. A központi afgán hadsereg létrehozására ennek nyolcszorosát költötte el Washington, az eredmény pedig egy korrupt, a saját hatalmát kiépíteni akaró réteg felemelkedése, és a harci eszközök nyomtalan eltűnése a rendszerből (becslések szerint a fegyvernemekben nyújtott támogatás közel negyvenöt százaléka nem ért célba).    

Ashraf Ghani 2014-ben alakult kormányához nagy reményeket fűzött az USA (ellentétben a nyugatellenes megnyilatkozásairól elhíresült korábbi vezetővel, Karzaival), és bár Ghani több fronton is próbált helyezkedni, a várakozások naivnak bizonyultak. Az új elnök próbálta javítani a nyugati hatalmakkal való kapcsolatokat, a kormány megalakulását követő huszonnégy órán belül már alá is írt egy stratégiai együttműködési megállapodást az Egyesült Államokkal és a NATO-val, ezzel azonban csak a nyugatellenes hangulat erősödését érte el az országban. A tálibok ezt meglovagolva szorosabb kapcsolatot szőttek Iránnal, Oroszországgal és Kínával is, akik erős gyanakvással figyelik az amerikai jelenlétet.

Ghani a terrorizmus elleni összefogás jegyében a regionális hatalmakkal is próbálta javítani a kapcsolatokat, hangsúlyozva, hogy a tálibok és az Iszlám Állam terrorcselekményei az egész térségre veszélyt jelentenek, valamint akadályai a regionális fejlődésnek és együttműködésnek. A tálibok erre reagálva biztosították a környező országokat, hogy Afganisztánon túl nincsenek területszerzési ambícióik és tiszteletben tartják a földrajzi határokat – hiteltelenné téve ezzel az afgán kormány állítását.

A tálibok emellett aktív diplomáciába kezdtek: bár Szaúd-Arábia nemet mondott, végül Katarban sikerült megnyitniuk saját irodájukat, és egyre több hivatalos egyeztetésre kerül sor orosz, iráni és kínai vezetőkkel, akik számára az Amerika-barát kabuli kormányzat nagyobb fenyegetést jelent náluk.

Az Iszlám Állam horászáni ágának térnyerését viszont Oroszország, Kína és Irán is kiemelt fenyegetésként kezeli: előbbi a közép-ázsiai államokat félti, utóbbiak pedig önmaguk biztonságáért aggódnak. Az Iszlám Állam célja a történelmi Horászán régió visszaállítása, amely érinti Irán, Afganisztán és a közép-ázsiai országok területét is. A szunnita előrenyomulás Teherán számára különösen fájdalmas, ha pedig Szaúd-Arábia is aktívabb mozgásba kezd, Afganisztán lehet a következő Jemen – azzal a különbséggel, hogy itt az erőviszonyok felcserélődnek.

A horászáni ISIS profi eszközökkel igyekszik megnyerni az afgán társadalom támogatását, miközben kettős fronton küzd az országban: a Ghani-kormányt a nyugati világ korrupt bábjaként tünteti fel, a tálibok dzsihádját pedig nacionalistának tartja, és az általuk áhított emirátus mindössze az Iszlám Állam részeként funkcionálhatna. A szervezet emellett a síita kisebbség ellen elkövetett sorozatos merényletekkel a síita-szunnita feszültség eszkalálódására is játszik.

A tálibok az Iszlám Állam kommunikációját egy nagyon fontos tényezővel tudják elvágni: saját afgánságuk hangsúlyozásával az ISIS – és vezetőjük, al-Baghdadi – idegen voltával szemben. A származás pedig a hagyományos törzsi berendezkedéssel bíró országban jelentős relevanciával bír, amit bizonyít, hogy Afganisztán azon kevés részei, amelyek stabilnak mondhatók (például az északi Balkh tartomány), az adott klánból kiemelkedő helyi vezetők irányítása alatt állnak.

Afganisztánban tehát háromszereplős konfliktust láthatunk, ahol mindenki harcol mindenki ellen katonai és ideológiai értelemben is. A környező országok egyelőre nem vésték kőbe álláspontjaikat, és vagy a semlegesség mögé bújva figyelik az eseményeket (mint Kína), vagy szemet hunynak valamely csoport tevékenységei fölött. Az afgán ópium jelentős része például Iránon keresztül jut a világpiacra, állandó bevételt biztosítva a tálibok részére, és ezt Teherán mindaddig hagyni is fogja, amíg nem kap egy jobb ajánlatot.

Az Iszlám Állam esetleges megerősödése a korábbiaknál is veszélyesebb káoszba sodorhatja az országot. Harmadikutas politikája és propagandája, amely szembemegy mind a nyugatbarát kabuli kormánnyal, mind pedig a dzsihadista-nacionalista tálib eszmékkel, Irakhoz és Szíriához hasonlóan könnyen támogatásra lelhet a meggyötört társadalom körében. Ennek elkerüléséhez egy olyan együttműködésre lenne szükség Afganisztánon belül, mint amit a szovjetekkel szembeni ellenállás során is láthattunk. Az akkori helyzethez hasonlóan a külső ellenség legyőzése most sem hozná meg a várva várt belső stabilitást, de az Iszlám Állam nélküli környezetben könnyebben megvalósulhat a párbeszéd, különösen akkor, ha a nyugati hatalmak – az Egyesült Államokkal az élen – hagyják, hogy dialógus a helyi vezetők irányításával valósuljon meg.