A Kongói Demokratikus Köztársaság közel 2,3 millió négyzetkilométeren elterülő szubszaharai állam, mely – hasonlóan további tizenhat afrikai térséghez – 1960-ban nyerte el függetlenségét volt gyarmatosítóitól, a belgáktól. Néhány év politikai kísérletezéseinek végére tett pontot 1965 novemberében Mobutu Sese Seko (született: Joseph-Désiré Mobutu), aki államcsínnyel (második ízben) magához ragadta a hatalmat. Mobutu egyeduralma alatt az ellenzéki gondolat csíráját is igyekezett kiírtani az általa Zaire-ra keresztelt állam társadalmából. Rezsimére találóan a „kleptokrácia” kifejezés illeszthető: a „tolvajuralom” szinte semmi másról nem szólt, mint arról, hogy Mobutu és szűk klientúrája (de legfőképpen családja) hihetetlenül meggazdagodjon, eltékozolva az állami vagyont, az ásványkincsekből származtatható bevételek jelentős részét, óriási adóssággödörbe lökve országát. Mindezekkel párosult, hogy Mobutu szisztematikusan űzte el az országból a külföldi befektetőket-donorokat – pedig éppen a külföldi tőkebefektetések volumenének emelése a célja a ma hatalmon lévő vezetésnek. A több mint három évtizedig, egészen 1997-ig uralkodó államfő az Afrika valaha volt legkorruptabb vezetője címet (ha lenne ilyen) is kivívta magának. Hatalmát a luba népcsoporthoz tartozó Laurent-Désiré Kabila döntötte meg, akit viszont 2001, január 16-án közvetlen testőrségének egyik tagja gyilkolt meg. Néhány nappal később fia, az ifjabb Kabila került hatalomra.


Az 1971-es születésű Joseph Kabila katonai oktatásban részesült, Tanzániában, Ugandában és Kínában képezhette magát. A híres-hírhedt kadogo (gyerekkatona) egységek egykori parancsnokaként is háborús tapasztalatokat szerzett fiatal vezetőre jelentős nyomás nehezedett hatalomra kerülésének napjától: legelőször is végett kellett vetnie az 1998-ban kirobbant második kongói háborúnak, mely „Afrika világháborúja” néven híresült el, ugyanis 12 afrikai állam részvételével zajlott. A 2002-ben Sun City-ben megkötött békeegyezménnyel új időszámítás kezdődött a Kongói Demokratikus Köztársaság történelmében. A 2005-ben megtartott részleges népszavazáson elfogadott új alkotmány értelmében 2006. július 30-án többpárti választásokra került sor, melyen ifj. Kabila nyert, és lett ezáltal az ország megválasztott elnöke. A második ötéves terminusát már letöltött – egyébként a 2011 decemberében a megfigyelők által vitatható körülmények között lebonyolított elnökválasztáson győztes – ifj. Kabila még maradna hatalomban. Sőt, azáltal, hogy 2016 novemberében nem tartották meg az alkotmány szerint „előírt” választást, jelenleg is a világ eme egyik legsérülékenyebb államának vezetője.

Azzal, hogy Joseph Kabila mindenáron fenn akarja tartani hatalmát és arra hivatkozva, hogy nincs az országnak 1,8 milliárd dollárja arra, hogy választásokat tartsanak, egy 2016 év végi megállapodás értelmében még legalább egy évig elnök marad, csak mélyíti az elmúlt hónapokban az ország több pontján eszkalálódó kritikus állapotot. Már az ország katolikus püspökei is beszálltak a közvetítésbe a Kabila-rezsim és az ellenzék szereplői között, hogy megnyugodjanak a kedélyek – melyek sajnos több ember halálát is okozták az elmúlt néhány hónapban – és készüljenek fel egy „normális” választásra legkésőbb 2017 végéig.

Mindeközben a mindennapi élet persze árnyaltabb képet mutat. Néhány példával ezt mindenképpen érdemes illusztrálnom. Az Antwerpeni Egyetem kutatói komoly terepkutatásokat lefolytatva mutattak rá, hogy e valójában bukott szubszaharai államban (is) valahogyan mégis működnek a közszolgáltatások, jelesül az oktatás, melyet közelebbről vizsgáltak meg, ugyanis, ahogyan ők nevezik, a „valódi kormányzás” a napi élet velejárója – annak ellenére, hogy a központi kormányzat az állam egész területére vonatkozóan nem képes államhatalomként működni. A sok szereplőt felvonultató oktatási szektor izgalmas témát szolgáltat a kutatóknak, különösen akkor, amikor a magániskolák vonalán egy-egy igazán sikeres civil szervezetet lehet felmutatni példaként. Többek között a magyar Afrikáért Alapítvány e területen végzett sikeres tevékenysége kimagasló eredményeket mutat.

A 2012 december közepén a kormányzat befeketetés-ösztönzésért felelős szervénél, az ANAPI-nál (Agence Nationale pour la Promotion des Investissements) tett látogatásom során azon központi erőfeszítéseket firtattam, amelyek külföldi működő tőkét vonzhatnak be az országba. Tekintettel arra, hogy a világ e térsége a legkülönfélébb nyersanyagokban és ásványkincsekben igencsak bővelkedik (lehetne ezáltal a világ egyik leggazdagabb országa – miközben ma még mindig az egyik legszegényebb, 2015-ben 456 amerikai dollárt mutatott a GDP per capita adat a Világbank mérése szerint!), természetes elvárás bármely hatalmon lévő politikus részéről (így a még mindig regnáló ifjabb Kabila elnöktől), hogy e kincsekhez hosszú távon ható működő források legyenek kapcsolhatók. Az ANAPI végrehajtja a kormány által meghirdetett „nyitott ajtók politikáját”, és akár a nyolcadik mobilszolgáltatót is beengedi – a piac óriási, bőven adódik a lehetőség a sikeres befektetésre. Amire igazán számít: a képesség, hogy a működő tőkét az arra leginkább „rászoruló” szektorokba tudja bemozgatni, illetve a befektetések ösztönzésével olyan kormányzati bevételeket/forrásokat generálhat (vagy éppen szabadíhat fel), amelyeket e szektorok, így az oktatás, az egészségügy, a fizikai infrastruktúra fejlesztésére fordíthat. A nagyjából lassan 82 millió főre rugó populációval rendelkező Kongói Demokratikus Köztársaságban jelenleg a teljes beiskolázottsági ráta kicsit több mint 50%-ot mutat – azaz vitán felül álló módon még hosszú évekre fontos feladat az oktatás fejlesztése. Mindezek mellett, az elmúlt pár évben emelkedő tendenciát mutatott a befektetések volumene, 2008-ban közel két milliárd amerikai dollárra rúgott, 2010-ben 3 milliárd fölé emelkedett és leginkább az infrastruktúra-fejlesztés területén jelentkezett.

Ahhoz, hogy hosszú távú partnerségekre legyen képes a kongói kormányzat a vele együttműködni igyekvőket sarkallni, garantáltan nyugodt(abb), politikailag, gazdaságilag kiszámítható(bb), biztonságos(abb) környezetet kell tudnia kiajánlania, egyben garantáltan fenntartania. Ez azonban az újabb nyugtalansággal nehezen képzelhető el. Joggal tehetjük fel tehát a kérdést: hogyan lehet képes a kongói kormányzat a külföldi tőke becsábítására miközben párhuzamosan még mindig kvázi háborút folytat az északkelet-kongói hadurakkal? Hogyan garantálhat elegendő biztonságot (politikai, jogi, gazdasági értelemben, ezáltal a megtérülést illetően) egy olyan kormányzat, amely nem képes egyébként saját területének egészén kézben tartani a rendet? Sőt, látjuk, az elnök legújabb „húzásával” újfent mélyebb válság képe rajzolódik ki. Az ANAPI-nak egyfelől nincs könnyű dolga, másfelől azonban az ország kincseit könnyedén tudja bemutatni a világnak, és ezáltal partnerségeket indukálni.

Ahogyan más szubszaharai (és általában „déli”, azaz fejlődő) területek jövője szempontjából fontos a tőkebefektetés, úgy Kongónak is létkérdés ennek megsokszorozása. Azonban nem csupán a befektetés, a pénz, a (főként) külföldi tőke jelenléte, beáramlása alapvető, hanem sokkal inkább a tenniakarás és a valódi tett, mely sok esetben humanitárius, önkéntes munka formájában képvisel maradandó értéket. Mindez különösen akkor érhet célba, ha a helyiek bevonását, a helyi közösségek részvételét mozdítja elő – csak ekkor lesz valóban maradandó. Végtelenül leegyszerűsítve: pénz nélkül nem megy, de csak a pénzre „hajtva” sem, ugyanis a helyi társadalmat bevonásra kell ösztönözni, és a saját tett fontosságát érezni és érteni képes fogékonysághoz szükséges hozzásegíteni, a hosszú távú fejlődés érdekében.

Minden szektor közül az oktatás, azon belül is a felsőoktatás fejlesztése kulcsfontosságú. A Kongói Demokratikus Köztársaságban példaértékű hozzájárulást nyújt ehhez egy magyar civil szervezet, mely tizenöt éve Kinshasa egyik nyomornegyedében iskolát és árvaházat működtet College Othniel néven. Az Afrikáért Alapítvány kongói származású vezetője, France Mutombo szerint „az itt tanuló gyerekek az átlag kongói iskolákhoz képest jobb körülmények között tanulhatnak és sajátíthatnak el néhány szakmát, például ruhatervezést vagy pincérkedést, ugyanis külön számítógéptermük van, és félévente magyar önkéntes fiatalok foglalkoznak velük, angol nyelvet oktatnak, számítástechnikát, különféle sportokat, környezeti kultúrát tanítanak nekik, korrepetálják őket francia nyelvből, és mindeközben saját (európai) kultúrájukból adnak át olyan tudásokat, tapasztalatokat, amelyek segítségével a gyerekek többek lehetnek, jobb életük lehet nekik is, családjaiknak is. Ez egy szemléletformáló misszió – a helyi gyerekek és az önkéntesek részéről egyaránt.” Mindehhez „már csak” politikai értelemben vett nyugalom kell, ami „éppen” hiánycikk...