Az isztambuli merénylet is mutatja, hogy Iszlám Állam jól kiképzett terroristákat tud hadba állítani bárhol Európában (de talán az egész világban). A valószínűleg kelet-turkesztáni (özbeg, kirgiz vagy ujgur) merénylő – berlini harcostársához hasonlóan- sikeresen elmenekült a helyszínről, ami azt jelenti, hogy a mögötte álló terrorista sejt veszedelmesen jól szervezett. A török biztonsági szerveknek nagyon neki kell gyürkőzniük, hogy a hálózatot, amely 2016. június 28-án már az isztambuli repülőteret is megtámadta, fel tudják számolni. S persze a többi cellákat is, amelyek Ankarában (itt pár nappal korábban többeket letartóztattak) és a szíriai határkörzetben követtek el korábban merényleteket. Ha akciójuk rövid időn – pár hónapon vagy féléven – belül nem lesz sikeres, nemcsak a félelem lesz úrrá az egész országon, hanem a társadalmi bizalom is meginoghat az egyre erősebb felhatalmazásokkal rendelkező török vezetés iránt. Mindenki jól tudja, hogy az ankarai kormány nincs könnyű helyzetben: egyfelől harcolnia kell az Iszlám Állam terroristáival; másfelől pedig a hadseregnek, csendőrségnek és rendőrségnek az egyre erősödő és kiterjedőbb PKK-terrorizmust is meg kell állítania. A török titkosszolgálatok arról is tudnak, hogy számos szélsőbalos szervezet is készen áll, hogy egy-egy újabb robbantással Ankarában vagy Isztambulban hírt adjon magáról.A török belpolitikai adok-kapok eközben már oly mértékben elmérgesedett, hogy félő: újabb politikai-társadalmi-vallási körök is – akár egymás ellen is – fegyverekhez nyúlhatnak.


Az Iszlám Állam Törökországban egyszerre támadja az államot és annak kormányzatát, valamint a török társadalom nyugatos-kemalista és mérsékelt iszlám-hívő többségét. Az államot azért, mert az Irakban és Szíriában tagja az Iszlám Állam elleni nemzetközi koalíciónak. A török kormány katonái és tanácsadói mindkét fronton jelen vannak. Ankara ellenük egyszerre szövetségese a dzsihadisták fő ellenségeinek, a gyűlölt Nyugatnak (azaz a NATO-nak), Oroszországnak és a síita Iránnak. Az Iszlám Állam vezetői Recep Tayyip Erdoğan elnök mérsékelt iszlamizmusát nem tartják elégé muszlimnak, jóllehet ez, a társadalom kemalista felének pedig már túl sok ősei hitéből. Sajnálatos tény, hogy az Iszlám Államnak nem csupán külföldi zsoldosai vannak Törökországban, hanem több ezres török támogató köre is, akiknek férfiai minden bizonnyal nem csupán Szíriában és Irakban harcolnak, hanem saját hazájukban is bevetésre készek. Az újévi isztambuli merénylet sem lehetett csupán magányos harcos akciója - néhány turkesztáni társával. A merényletnek minden bizonnyal török háttérhálózata volt. Ha a török biztonsági szervezet a terrorizmus mérges kígyójának fejét már most nem tudja eltaposni, akkor az elszaporodik, és lehetetlen helyzet alakul ki az országban. Főként akkor, ha a külső környezet is az Iszlám Államnak fog kedvezni.

Az Iszlám Állam Törökországban nem csupán a török állammal és a török nép többségével küzd, hanem a törökországi kurdok szinte minden csoportjával is. A mértéktartó kurdokkal azért, mert ők elvetik a dzsihadizmust. A szélsőséges PKK kurdokkal pedig azért, mert gerilla-hadseregük katonái Irakban és Szíriában segítik nemzettársaikat az Iszlám Állam elleni harcban. Ez utóbbi időnként sajátos helyzetet teremt a közép-keleti sakktáblán, mert a PKK-gerillák Irakban pesmergaként néha-néha a török hadsereg tisztjeivel is összefoghatnak. Otthon, Törökországban egymással szemben állnának. Irakban pedig az Iszlám Állam ellen együtt küzdenek.

Törökország, miként a világ minden népe, abban érdekelt, hogy az Iszlám Állam Irakban és Szíriában minél előbb összeomoljon. Ehhez azonban szorosabb nemzetközi összefogásra van szükség. Az Aleppó elfoglalását saját sikerének tekintő orosz diplomácia jó, hogy csörgeti a kardot. S az is jó, hogy Putyin és Erdoğan elnökök az Iszlám Állam elleni harcban régi-új barátok lettek. Az viszont már, hogy Irán és az iraki síiták mögöttük állnak legalább annyit árt nekik, mint használ. Asszad elnökön és nomeklatúra-társadalmának jövőjén maguk is vitatkoznak. Rijád és a többi szunnita öböl-ország nem akar az ókori Mezopotámia északi félkör ívén – Irántól-Észak-Irakon és Észak-Szírián át Libanonig nyúló - síita félholdat. Maga Erdoğan elnök sem. Az Iszlám Állam sokat profitál ebből a civakodásból, s nem csoda, hogy az elmúlt hetekben a moszuli front is megmerevedett, s a Rakka elleni összehangolt támadás egyelőre csak terv.

Mindenki az új amerikai elnökre vár. Mr.Trump szét akarja-e verni az Iszlám Államot vagy sem? Ha igen, az Iszlám Állam éppúgy meggyengül, mint az al-Kaida és elődeik. Pár hónap múlva ezt meg fogjuk tudni: vagy belendül az amerikai óriásgépezet a térségben, vagy nem. Az azonban már most borítékolható, ha az új elnök és csapata vonakodni fog kellő erőt felvonultatni Szíriában és Irakban, évtizedekre nehéz helyzetbe kerül a Közép- és Közel-Kelet. Törökország pedig állandó céltáblája lesz az Iszlám Állam támadásainak. De az Európába irányuló közel- és közép-keleti népmozgás sem fog leállni.

A kegyetlen isztambuli merénylet nem csupán egy a szaporodó brutális terrorakciók közül, hanem egy több évtizedes regionális és globális konfliktusrendszer rejtőzködő gyilkos jéghegye is, amely úgy verte szét az újévi örömöket és jókedvet a Boszporusz-parti Reina bárban, mint százöt évvel ezelőtti atlanti-óceáni elődje a boldog életbe és a technikai fejlődés mindenhatóságába vetett hitet, amikor a Titanic hajóóriás oldalába csapódott. Sajnos egyre több a „jéghegy-katasztrófa” világunkban, s vele együtt a sírás, a szomorúság és a gyász is. De talán annak a felismerése is erősödik, hogy nem csupán szavakban kell elítélni a terrorizmust, hanem úgy kell tenni ellene, hogy a társadalmi-ideológiai magjának lángja is kialudjon, vagy legalább csak pislákoljon. Ez azonban csak átgondolt és átfogó nemzetközi összefogással lehetséges.  Az elmúlt időszak európai terroreseményei is erre világítanak rá.

X