Amikor a 2011. október 23-án a felkelést vezető Nemzeti Átmenti Tanács bejelentette az ország felszabadulását, a nemzetközi közösség még abban reménykedhetett, hogy végrehajtható az akkor meghirdetett alkotmányozási folyamat, hamar világossá vált azonban, hogy a törzsi alapon szerveződő, etnikailag és regionális értelemben is megosztott líbiai társadalom esetében ez nem lehet több puszta vágyálomnál. 2012 júliusában ugyan sor került az Általános Nemzeti Kongresszus megválasztására, valódi központi hatalomgyakorlásra azonban sem ez a testület, sem a kormány nem volt képes, amelynek tagjai mindenekelőtt a lokális és regionális fegyveres erők és politikai csoportosulások közötti érzékeny egyensúly megteremtése szerint kerültek kiválasztásra.


Az államépítés legfontosabb gátjaivá (vagy másik oldalról a hiányzó államiság helyettesítőivé) a forradalmat győzelemre segítő milíciák váltak, amelyek együttesen több tízezer fegyverest tartanak ellenőrzésük alatt és helyben tényleges állami hatalmat gyakorolnak. A legerősebb fegyveres csoportok politikai képviselőiken keresztül a kormány és a törvényhozás döntéseire is befolyással bírnak. A milíciák központi irányítás vagy legalábbis felügyelet alatt álló állami hadseregbe szervezésére tett kísérletek és a lefegyverzési törekvések sikertelennek bizonyultak. Eközben az új alkotmány elkészítését elodázó Kongresszusban felerősödtek az ellentétek az iszlamisták és a szekulárisabb liberális oldal között. Az egyes oldalak mögé a fegyveres csoportok is felsorakoztak. Az iszlamisták a főváros környékén található nyugati területeken rendelkeztek nagyobb beágyazottsággal és többek között a tekintélyes miszrátai milíciák támogatását élvezték, a liberálisok bázisának ezzel szemben inkább a keleti országrész számított.

A helyzet akkor vált kritikussá, amikor a fegyveresek közvetlenül is érvényesíteni kezdték politikai akaratukat. Az USA-ból hazatérő Halifa Haftár tábornok, Kadhafi egykori híve, majd ellenfele 2014 májusában indította el az Operation Dignity nevű hadműveletet a radikális iszlamisták ellen, megelégelve a kormány tehetetlenségét. Haftar fellépése mellett döntő momentumnak bizonyult a liberális oldal 2014 júniusi választási győzelme után a milíciák segítségével végrehajtott iszlamista államcsíny. A liberális többségű új képviselőház ekkor kényszerült arra, hogy áthelyezze székhelyét az egyiptomi határ közelében található Tobruk városába, Tripoliban pedig újjáalakult az iszlamisták vezette Nemzeti Kongresszus és annak kormánya. Ettől kezdve az országnak két kormánya és két törvényhozása működik párhuzamosan.

A kaotikus politikai viszonyok közepette két, Európa számára meghatározó területen is kedvezőtlen folyamatok indultak el. Az első terrorizmus térnyerése. 2014 nyarán, a Földközi-tenger partján megtelepedett a nemzetközi expanzióba kezdő Iszlám Állam. Központjukat Szirtben alakították ki és hatalmukat sikerrel terjesztették egy 250 km hosszú partszakaszon. Akárcsak Irakban és Szíriában kvázi állami hatalom gyakorlásába kezdtek, „iszlám bíróságokat” és „iszlám rendőrséget” hoztak létre. A terroristák kiképzőtáborokat működtetnek, valamint bázisaikról kiindulva rendszeres támadásokat hajtanak végre a líbiai olajlétesítmények ellen. Ez utóbbi tevékenység tovább súlyosbítja a hajdan virágzó líbiai olajipar válságát, amely a 2011-ben naponta kitermelt 1,6 millió hordó kőolaj helyett ma csupán napi 360-370 ezer hordó előállítására képes. Becslések szerint 2013 óta az ország 68 milliárd dollár olajbevételtől esett el. Az Iszlám Állam helyi fegyvereseinek száma az elmúlt hónapokban jelentősen növekedett; a tavaly év végi 2-3 ezer fős létszám, márciusra elérhette a 6 ezer főt.

A második jelenség, amelyre érdemes felhívnunk a figyelmet, az a Líbián áthaladó ellenőrizetlen migráció. Kadhafi bukása óta Líbia déli határain gyakorlatilag megszűnt az állami határellenőrzés, a diktátor zsoldosainak távozása óta az illegális határátlépők őrizetbe vételére kialakított létesítmények elhagyottan állnak. A sivatagos területen a hatalmi űrt kihasználó fegyveres nomádok gyakorolják a hatalmat, akik számára első számú megélhetési forrás az áru- és embercsempészet. Líbia mindig is tradicionális migrációs útvonalnak számított a szubszaharai térség felől a Földközi-tenger középső medencéjén át Európába, a forradalom óta azonban Líbia felől érkező migránsok száma sokszorosára növekedett; 2014-ben 170 ezren választották ezt az útvonalat. A középső medencén áthaladó tengeri migráció állandó és súlyos humanitárius válságot is jelent; az embercsempészek túlzsúfolt hajóin utazók közül a hatóságok segítsége ellenére minden évben több ezren vesztik életüket. 

A fenti folyamatok megállítása érdekében a nemzetközi közösség 2014 nyara óta dolgozik a politikai rendteremtés elősegítésén. Az ENSZ különmegbízottak segítségével próbálta elérni a rivális kormányok közötti kiegyezést egy nemzeti egységkormány létrehozása érdekében, amely a nyugati nagyhatalmak máig érvényes álláspontja szerint minden további előrelépés feltétele. A két kormány delegáltjai és más meghatározó líbiai politikusok részvételével zajló politikai dialógus tavaly december vezetett eredményre, amikor a párbeszéd résztvevői aláírták a Líbiai Politikai Megállapodást. Ennek értelmében felállították a nemzeti egységkormány kijelölésére hivatott elnöki tanácsot, a tobruki képviselőház és a tripoli kongresszus pedig a tervek szerint az egységes törvényhozás alsó, illetve felső házává alakul. December óta kiderült, hogy a szerződés aláírása csak látszólagos eredmény volt. Tripoli nem ratifikálta a szerződést, sőt jelezte, hogy nem hajlandó a fővárosba engedni a majdani egységkormányt. A keleti országrészben pedig a keményvonalasok mindeddig sikeresen akadályozták meg, hogy a tobruki képviselőház megszavazza a javasolt nemzeti egységkormányt.

Martin Kobler, az ENSZ különmegbízottja a Biztonsági Tanácsnak tett márciusi jelentésében a megosztottság megszüntetésére irányuló politikai folyamat megakadásáról számolt be. Az USA és európai nagyhatalmak egyelőre ragaszkodnak eredeti elképzeléseikhez, miszerint bármely további lépés, így az anyagi támogatás vagy akár a nemzetközi katonai szerepvállalás előfeltétele az egységes nemzeti kormány megalakulása. Hamarosan eljöhet azonban az ideje, hogy Nyugat feltegye magának a kérdést, érdemes-e egy egységes nemzet nélküli ország nemzeti egységkormányának felállásától függővé tenni egy, az európai partoktól néhány száz kilométerre kialakult válsággóc felszámolását.