Ha le akarjuk egyszerűsíteni az – egyébként igencsak összetett – észak-írországi problémát, akkor azt mondhatjuk, hogy míg a katolikusok egységes Írországot szeretnének – a politikában ők a nacionalisták vagy republikánusok –, addig a protestánsok Nagy-Britannia és Észak-Írország egységét támogatják – ezért őket unionistáknak nevezik.


A hovatartozás kérdése korábban vitathatatlan volt – mint ahogy annak idején a balti államoknak sem lehetett beleszólásuk abba, hogy akarnak-e a Szovjetunióhoz tartozni vagy sem –, de a békefolyamat nyomán 1998-ban aláírt Nagypénteki Egyezmény már kimondja: a jelenlegi status quo-t az tartja fenn, hogy Észak-Írországban a többség az uniót támogatja. Ha viszont a sziget mindkét felén az egységes Írország támogatói kerülnének többségbe, az északír tartomány hovatartozását felül kell vizsgálni.

Hagyományosan persze az unionisták voltak többségben a tartományban – amihez persze annak idején a londoni kormány betelepítési politikája is hozzájárult –, és ezt még a legutóbbi, 10 hónappal ezelőtt tartott választások eredménye is jól tükrözte: a tartományi nemzetgyűlésben is az unionista pártok voltak többségben. Most azonban – bár a legnagyobb párt továbbra is a Demokratikus Unionista Párt (DUP) lett, csak egyetlen képviselői hellyel előzik meg a legnagyobb nacionalista pártot, az – eredetileg az IRA politika szárnyaként létrejött– Sinn Féint. Ami viszont ennél jóval nagyobb változás: a kisebb pártok parlamenti helyeit is figyelembe véve az új nemzetgyűlésben már a nacionalisták vannak többségben – igaz ez csak egy főt jelent. De ha a választók első preferenciáját nézzük, az is azt mutatja, hogy az unionistákat 50%-nál kevesebben támogatják, méghozzá igen jelentős, közel 65%-os részvételi arány mellett.

Ez persze nem a hovatartozásról szóló népszavazás, ahol sokan nyilván más szempontok szerint szavaznának. Viszont a Brexit – különösen egy minden EU-s kapcsolatot felrúgó „kemény” Brexit – könnyen még nagyobb támogatást szerezhet az egységes Írország pártiaknak, mivel így az ír sziget északi része is az Unió tagja maradhatna – hasonlóan ahhoz, ahogy a volt NDK a német egyesítés után azonnal az Unió tagjává vált, jóval megelőzve az egykori szocialista tábor többi országát. (Egy esetleg függetlenné váló Skócia esetében az EU tagság fenntartása sokkal bonyolultabb lenne, hiszen a katalán szeparatizmustól tartó Spanyolország aligha menne bele egykönnyen.)

Az EU-népszavazáson Észak-Írország lakosságának többsége az Unióban maradás mellett voksolt. Ennek számos gazdasági oka van – az egyik az, hogy a tartomány jelentős mennyiségű mezőgazdasági terméket exportál az EU-ba –, de az eredménybe az is belejátszhatott, hogy a Brexit következtében újra szükség lehet az ír-északír határ ellenőrzésére. Az EU-tag Ír Köztárasággal szemben ugyanis az Egyesült Királyság nem lesz tagja sem az egységes piacnak, sem pedig a vámuniónak, ezért az ír-északír határon valahogy ellenőrizni kell majd az áruk mozgását.

Az egyéni utazókra ez nem feltétlenül kell, hogy vonatkozzon, hiszen az Ír Köztársaság eddig sem volt tagja a schengeni egyezménynek, így oda ma is csak megfelelő úti okmányokkal lehet belépni – viszont onnan már ellenőrzés nélkül lehet átutazni az Egyesült Királyságba. És mivel a Brexit után a munkavállalást úgysem a határon szabályoznák a britek, hanem a munkavállalási vagy letelepedési engedélyeken keresztül, ez nem gyengítené az EU bevándorlás kontrollját.

Mégis, az emberek és áruk jelenlegi teljesen szabad mozgását bármilyen mértékben is korlátozó intézkedést az ír sziget északi és déli felén is egyformán rosszul viselnék: az emberek hasonló jelentőséget tulajdonítanak a határellenőrzés megszűnésének, mint Magyarországon a hidegháború idején felnőtt generációk a magyar-osztrák határon való szabad átjárásnak.

Az előrehozott választás közvetlen kiváltó oka azonban korántsem ilyen nagy horderejű kérdés volt: a DUP vezetője és egyben a tartományi miniszterelnök, Arlene Foster ugyanis nem volt hajlandó felelősséget vállalni – és a vizsgálat idejére lemondani – egy igencsak elfuserált, és több mint 400 millió fontos túlköltéshez vezető zöld energiaprogramért. Ezért aztán Martin McGuinness, a Sinn Féint képviselő tartományi miniszterelnök-helyettes mondott le, ami a közös hatalomgyakorlást szabályozó törvények szerint automatikusan új választások kiírását tette szükségessé.

Foster azonban még a rossz választási eredmények után sem igen akar lemondani a pártvezetésről, ami pedig a Sinn Féin részéről az együttműködés feltétele. Ha a DUP vezető álláspontja a következő két hétben sem változik, szinte biztosra vehető a közvetlen londoni kormányzás, ami minden bizonnyal további muníciót ad majd az egységes Írország támogatóinak. Így előfordulhat, hogy mire az Egyesült Királyság visszanyeri az Uniótól való függetlenségét, az események sodrában elveszíti Skóciát és Észak-Írországot is.