Steinmeier megválasztásához egy pillanatig sem férhetett kétség azok után, hogy – amint ezt korábban megírtuk – különböző taktikai megfontolások alapján a kormányzó nagykoalíció a népszerű külügyminiszter személyében közös jelöltet állított. Hogy a CDU számára taktikailag valóban előnyös volt-e nem állítani saját jelöltet, ez az azóta eltelt időszak fejleményei, különösen Martin Schulz kancellárjelöltté válása óta már erősen kétséges. Steinmeier pajzsra emelése ugyanis csak további fokozása annak a szociáldemokrata diadalmenetnek, vagy legalábbis annak a magabiztosság-érzésnek, ami Schulz belpolitikai színre lépése nyomán bontakozott ki.


A német államfő alkotmányos szerepe a valós politikai folyamatok szempontjából irreleváns. Ez talán magának Steinmeiernek is jó hír, hiszen – bármennyire is profi külügyminiszter volt – valós, nyilvános politikai szerepeiben sosem teljesített igazán jól. Nem neki való az iszapbirkózás, az éles politikai konfrontáció, a választók agitálása. Kancellárjelöltsége idején, a 2009-es választások alkalmával az SPD történelmi mélypontot ért el. Ezt követően frakcióvezetőként sem lett belőle nagy debattőr, bár szervezőmunkájával sikerült legalább megőriznie a párt szakmai bázisát. Nem lehetett olyan ádáz az ellentét, ha Merkel kancellár örömmel fogadta 2013-as nagykoalíciós kormányában az addigi ellenzéki frakcióvezetőt, a korábban már bevált külügyminisztert. Igaz, a 2013-as időszak már más volt, mint az első külügyminiszteri ciklus. A Krím orosz lerohanását követően már nem lehetett mit kezdeni azokkal a Steinmeier által nagyon is táplált illúziókkal, amelyek a bizalomépítés apropójával inkább csak a külpolitikai puhányságnak teremtették meg az alapját. Ugyanez történt akkor is, amikor Németország a szíriai újjáépítésben szeretett volna Oroszországgal szorosan együttműködni. A valóban okos és megnyerő fellépés ellenére tehát éppen mostanra érkezett el az idő, hogy valami egészen újat és önállót kellene csinálni, különös tekintettel a transzatlanti viszonyrendszer változására is.

Frank-Walter Steinmeier ahhoz a politikusgenerációhoz tartozik, ami mindig is nagy tisztelettel tekintett a Willy Brandt nevével fémjelzett stabilitási politikára. Én magam nem találkoztam sokszor Steinmeierrel, de talán jelzésértékű, hogy kancelláriaminisztersége idején egyszer előttem jött ki tőle, egyszer pedig utánam ment be hozzá az az Egon Bahr, aki ezt a bizonyos külpolitikai doktrinát kidolgozta. Ne felejtsük el, hogy a stabilitási politika volt az, ami még a magyarországi reform-kommunista mozgolódást is gyanakodva nézte, ami akár a II. Világháború utáni világrend destabilizációjához vezethet. A mai zűrzavarban ez az iskola aligha lehet jó háttér a helyes külpolitikai irányok megtalálásához.

Steinmeier okos elnök lesz, még ha sokat is kell dolgoznia azért, hogy elérje elődje, az egykori antikommunista polgárjogi harcos Joachim Gauck által megtestesített politikai hitelességet. Az új elnök életútja egy szép nyugat-német karrier, s a társadalmi mobilitásnak is jó példája. Az asztalosmester apa és az erdőgazdaságban dolgozó anya gyermeke előtt nyitva állt a jogtudományi előmenetel lehetősége, amikor az akkori alsó-szászországi miniszterelnök, Gerhard Schröder hivatalába hívták. Innentől kezdve közel másfél évtizeden át főnöke árnyékában és intenzív támogatásával jutott egyre feljebb. A kancellári hivatal vezetőjeként alaposan megismerhette a hatalom boszorkánykonyháját, bár ettől még nem vált belőle – mint fentebb írtam – jó szakács.

A tisztes őszes halánték, az intellektuális szemüveg a megbízhatóságot sugározza a nagyon is bizonytalan időkben. Nem véletlen, hogy már első rövid beszédében is a bátorságról és annak fontosságáról beszélt, hogy Németország „a remény horgonya” legyen minden segítségre szoruló ember számára. Csalódnék, ha nem ez a minden nyelven jól érthető képes kifejezés lenne a Steinmeier megválasztásáról szóló híradások leggyakrabban választott címe. Szép gondolat ez egy elnöktől, csak – amint látjuk – a gyakorlati megvalósítás akadozik. Az egyelőre sikeresnek látszó szociáldemokrata kampány aligha fog másról szólni, s ez csak annyiban lesz más, mint a kereszténydemokrata kancellár üzenete, hogy Schulzról egyelőre el lehet hitetni, hogy ő majd hatékonyabb lesz a befogadással járó veszélyek elhárításában. S ha Schulz és az SPD kampányát siker koronázza, akkor ismét kiderülhet, hogy a baloldali ihletésű politikát egy érettségivel sem rendelkező vérbeli szocdem politikustól inkább elfogadják, mint a cizellált gondolkodású tudós nőtől, aki a rendszerváltás forgatagában a kereszténydemokratákhoz keveredett. De ez nekünk nagyon nem lenne jó.