Valletta eddig arról volt nevezetes, hogy 2015 novemberében Európa vezetői itt kezdtek először arról beszélni, hogy a migrációval nem csak a kontinens határain belül kellene foglalkozni, hanem a megoldás azokon kívül keresendő, a származási országokban. Most, immár a máltai elnökség ideje alatt ismét csak azért utaztak az erőd-városba, hogy a bevándorlás külső aspektusaival foglalkozzanak, méghozzá azzal az útvonallal, amely mentén eddig semmiféle javulást nem tudtak elérni. Mert míg a balkáni zárásnak és az EU-török megállapodásnak köszönhetően az Égei-tengeren és a balkáni útvonalon keresztül érkezők száma 98%-kal csökkent, addig a Földközi-tenger középső medencéjén keresztül 181 ezren érkeztek Európába 2016-ban,ráadásul a 90%-uk gazdasági bevándorló, tehát nem menekült. Az új olasz miniszterelnök, Gentiloni alá is írt pár napja egy egyetértési nyilatkozatot Líbiával, amelyet most az EU is megtámogatott: pénzügyi eszközökkel, szakértelemmel, felszereléssel igyekeznek segíteni az ottani hatóságoknak, hogy tartóztassák fel az áradatot. Lépni kell, mert a tél ellenére jönnek a gumicsónakok, az utasokat pedig az embercsempészek előszeretettel hagyják magukra, miután – jó esetben – a lélekvesztő koordinátáit is megadták a menekültügyi szervezeteknek valami okos eszközön.


Ahogy az már csak lenni szokott, ha már nagyon rossz a helyzet, ha már nagyon sok vízbe fúlt képét mutatja a média, s ha tudjuk, jön a tavasz, s még többen fognak útnak indulni, akkor akár egy nem működő országgal is meg tudunk állapodni. De csak akkor. Eddig azt hallgattuk, hogy nincs tárgyalópartner, most pedig az egyébként nemzetközi elismeréssel bíró Fayez Serrai kormány, amely korántsem tartja ellenőrzése alatt Líbia egészét, hirtelen első osztályú tárgyalópartnerré avanzsált. Mert most ez éppen a kisebbik rossz.

Arról pedig sem a migránsok, sem a líbiaiak nem tehetnek, hogy mégsem ők voltak most a csúcs igazi főszereplői. Az amerikai elnök provokál, vagy legalábbis nem udvariaskodik, s nem is akar diplomatikusnak látszani az öreg kontinens felé. Európa felül neki, teljes zűrzavarban reagál, a csúnya visszaszólástól az óvatos kitérésig elhangzik minden. A média pedig mindenkiből próbál valami szaftosat kiszedni, ami további sebeket ejt, s mérgezi a Trumppal nem könnyen induló transzatlanti kapcsolatrendszert. Putyin meg biztos remekül szórakozik mindezen.

Az alaphangot a csúcsra szóló meghívó levélben az Európai Tanács elnöke, a „mi Donaldunk”, Tusk adta meg, azzal, hogy az Európát fenyegető veszélyek között az agresszív Kína, Oroszország és az Iszlám Állam után az Egyesült Államokat is felsorolta. Az Európai Parlament pedig azzal, hogy fügét mutatott az USA kijelölt nagykövetének, aki elvileg ugye a Brüsszel és Washington közötti kapcsolatok egyengetésére lenne hivatott, persze csak ha belefér az ars poeticájába, ami – saját elmondása szerint – nem más, mint az Unió szétrobbantása. Nem csoda, ha ezek után a Trumpra amúgy is rákattant média előszeretettel sütögette Máltán azokat a kormányfőket, akik még nem olvastak be az új amerikai vezetőnek.

A csúcson aztán sikerült kissé rendezni a sorokat. Juncker bizottsági elnök utólag korrigálta Tuskot azzal, hogy kijelentette, az USA nem fenyegetés, csak egy kihívás, illetve hogy le kell csavarnia hangerőt. De addigra már mindenki túlbeszélte a témát.

Málta a migrációról kellett volna hogy szóljon, hogy Merkel elvárása szerint a német választási kampány megszabaduljon egy tehertételtől. Egy lépést sikerült is tenni előre, mert bár nincs benne a záróközleményben szó szerint, hogy a menekülttáborokat Líbiában, tehát az EU-n kívül kellene felállítani, kimondott célként szerepel benne a beáramlás csökkentése, ami pedig nem nagyon képzelhető el anélkül. Bárminemű kvótáról és szétosztásról pedig most egy árva szó sem esett. Mindenképp okosabb taktika, pláne, ha összevetjük az előzményekkel, hogy ezúttal azokra a kérdésekre sikerült koncentrálni, amelyekben egyetértés van, s nem erőltették azokat a pontokat, amelyekben nincs. Legalább felcsillant a remény, hogy szét lehet törni az embercsempészek üzleti modelljét. Csak ez most, a Trump-érában, hirtelen olyan nagyon senkit sem érdekel.

Márciusban nem csak a szokásos tavaszi csúcsra kerül sor, hanem lesz egy ünnepélyes is Rómában, az Európai Közösségek megalakulásának 60. évfordulója alkalmából. Addigra ki kellene találni a hogyan tovább-ot, tehát hogy merre haladjon az Unió. A nemzetközi sajtó azzal van tele, hogy Máltán ismét kibukott a két tábor közötti különbség, tehát hogy kik szeretnének mélyebb integrációt, s minél több közös hatáskört, s kik kételkednek ennek szükségességében. Az utóbbiban mint fő EU-szkeptikusok, a visegrádi országok lennének a szószólók. Hadd legyen ezáltal még nehezebb összekovácsolódni, mert még aztán ezek a gyanús keletiek bent maradnak, pedig már olyan jó volna megszabadulni tőlük.

Hogy az Unió vezetői megragadják-e a pillanatot, s mire, megtudjuk pár hét múlva. Bár sokan és nagy erőkkel dolgoznak az EU ellehetetlenítésén (belül is), még lehet abban reménykedni, hogy a józan észből maradt valami. Még ha a Trump-féle új helyzetre adott reakciók nem is ezt mutatják…