A görög történet az ókori hagyományokhoz méltóan nem szűkölködik drámai fordulatokban. 2010 óta két mentőcsomag, többszöri kormányváltás, diktátumok, vétók és engedmények, folyamatos tüntetések. Nem tudjuk, hány felvonásból áll a mű, s a vége komédia vagy tragédia lesz-e. Azt azonban világosan látjuk, azzal, hogy a Sziriza megnyerte a január végi választásokat, legalábbis új felvonás kezdődött.


Először is azért, mert most először került hatalomra nyertesként (nem koalíciós partnerként) szélsőséges párt az Európai Unió egy tagállamában. A gazdasági válság hetedik (!) évében járunk, s a javuló makromutatók ellenére az európai polgárok többsége még nem érzi, hogy túl vagyunk a nehezén. Aligha lehet csodálkozni azon, hogy pont a demokrácia bölcsőjében fogyott el a polgárok türelme, s radikálisan újat szeretnének. Az ő életszínvonaluk zuhant a legnagyobbat, azaz itt vesztette el a polgárok arányosan legnagyobb része a tisztességes megélhetés esélyét.

A helyzetet nem menti, hogy sok mindenki sok éven át mindent tudott. Hogy Görögország annak idején nemhogy az eurózónába, hanem az EU-ba is pusztán politikai okból, s nem a teljesítménye alapján nyert bebocsátást. Hogy a kialakult életszínvonalat nem alapozta meg sem az állam, sem a gazdaság működése, hogy sántítottak az adatok. S azt is, hogy a GDP 175%-ára rúgó adósságot képtelenség visszafizetni, pláne a jelenlegi európai szabályozórendszer alapján. Mindemellett a görög tanár, orvos vagy tisztviselő joggal hihette, hogy tisztességes munkájával jogosult a méltó fizetésre; őket semmiért nem lehet hibáztatni.

Európában – s ezt mi, magyarok tudjuk a legjobban – a politikai mainstream szereti megmondani, hogy az egyes országokban a polgárok kit emeljenek szabad akaratukból hatalomra. A görögök januárban nem csak a megszorításokra, hanem erre is nemet mondtak. (Schulz EP elnök egyébként még most is elmondta, kit kellett volna az antiszemita koalíciós partner helyett Ciprasznak választania.) Nem véletlenül operál az új kormányfő igen sikeresen azzal, hogy a görögök megkövetelik a nekik kijáró tiszteletet; mára már Juncker is elismeri, hogy a kevéssé demokratikus trojka az országmentések során kevés figyelmet szentelt a megmentettek méltóságának. Úgy tűnik, az EU is levonja a tanulságokat, amiből akad bőven. Bár ettől még a dilemmák száma nem csökken.

A mainstream Európa ugyanis, nyugodtan kimondhatjuk, levegő után kapkod. Egy frissen beiktatott kormány Brüsszel helyett Moszkva és Kína felé tapogatózik először, s nem hagyja szó nélkül, ha kihagyják a döntéshozatalból. Az, hogy ki milyen ígéretekkel kampányol, nem szokta kiverni a biztosítékot, de hogy utána azokat meg is kívánja valósítani, no, ehhez nincs hozzászokva az európai politikai elit. Pacta sunt servanda – az elsős jogászhallgatók is tudják, hogy a vállalt kötelezettségeket teljesíteni szokás. Igen ám, de mi történik, ha egy politikai erő pont arra kap mandátumot a választóktól, hogy ezt felrúgja, és mindent másként csináljon, mint ami eddig elfogadott volt. Hogy reagáljon a szabályokat eddig lefektető és végrehajtásukat kötelezően elváró Brüsszel, illetve a hitelezők, akik – bár egyre kevesebb reménnyel, de azért – szeretnék visszakapni a pénzüket. Tehetnek-e mást, mint hogy hevesen ellenzik a feltételek enyhítését azok az országok, amelyek hasonló cipőben jártak, mint Görögország, de megitták a feketelevest és nagy társadalmi áldozatok árán megcsinálták, amit elvártak tőlük, cserébe a mentőövért. Hogy egyensúlyozzanak azok az országok, amelyek, mivel továbbra is csehül állnak, s reformálgatni sincs túl sok kedvük, pláne hozzá társadalmi támogatottságuk, szeretnének kedvezőbb elbánásban részesülni, ezért kedveskednének a görögöknek. Nem véletlen, hogy ebből a mátrixból nehezen jön ki a megoldás. Harmadik nekifutásra, sok kiabálás, ütközet és elmaradt kézfogás után, van ugyan most egy keret a megállapodáshoz, de ezt még konkrét és elfogadható tartalommal is meg kellene töltenie Athénnak. S amit néha az új görög kormány elfelejt, az az, hogy nem Brüsszellel kell csak zöld ágra vergődnie, hanem az eurózóna nemzeti parlamentjeivel is. Ami pedig azt jelenti, hogy a görögnél nem kisebb legitimitással bíró törvényhozásoknak is bele kell menniük az alkuba.

Szakértők szerint ma az eurózóna kibírná Görögország távozását. De sokan ezt nem akarják, önös érdekeik miatt sem. Athénnak pedig valamiből a február 28-án lejáró program után is kell fizetnie nyugdíjat és béreket a közszférában. Tehát valamilyen megállapodásnak lennie kell addigra.

Tudjuk, hogy a XXI. században a politikában minden csomagolás kérdése. A végterméket Ciprasz úgy fogja majd eladni, mint ami tökéletes összhangban van a választási ígéreteivel. A hitelezők és a korábban megmentettek pedig, hogy nem változtak a szabályok.

Mi, eurózónán kívüli, egykori megmentettek, akik sokak kritikája mellett a magunk útját jártuk, járjuk, meggyőződésem, akkor járunk el helyesen, ha most csöndben figyelünk. Először is, mert szerencsére ez nem a mi játékunk, még ha a rezdülései óhatatlanul érintenek is minket. Másodszor, mert jó volna, ha nem mi mondanánk ki: nem biztos, hogy a válságkezelés 2010-től érvényes módja volt egyedül üdvözítő. Magyarország akkor semmilyen kedvezményt nem kapott, de még csak határidő módosítást sem, rovott múltja miatt. Saját útját járva, Brüsszel által nem szeretett intézkedések révén, de teljesítette vállalt kötelezettségeit, az IMF-et ráadásul már határidő előtt kifizette. 2012-ben egyedül Magyarország ellen akart Brüsszel továbblépni a szankciók terén, míg mások eddig ezt, Görögországot is beleértve, megúszták; 12 esetben enyhítettek a feltételeken vagy tolták ki a határidőt.

2015-ben más szelek fújnak, mint 2010-ben. Tudjuk és látjuk. Az elégtételt azonban, s ezt is világosan kell értenünk, nem Brüsszelben osztják. Az az igazi elégtétel, ha a mi utunk tartósan és mind többek számára nyújt itthon biztos megélhetést és a szegénységből való végleges kilábalást.