E hasábokon a szeptemberi csúcs után azt írtam, Európa – ha van esze –kigördíti Erdogan elé a piros szőnyeget és megpróbál vele dűlőre jutni. Ez azóta megtörtént, a török elnök október 5-én, miután alaposan megváratta szinte minden partnerét,a belga királyt is beleértve, és kellőképp felborzolta a kedélyeket, megemelte a tétet, de nem olyan magasságba, hogy ellehetetlenítse a játékot. Az Európai Bizottság képviselői a szokásos reakcióidejüket messze felülmúlva egy akcióterv javaslattal utaztak Ankarába, s nagyjából meg is állapodtak a főbb vonalakról, azzal, hogy akkor erre még mindkét félnek rá kell tennie a pecsétet.


Mindezt persze az tette lehetővé, hogy az európai közvélemény fordulni látszik. Már nem csak Közép- és Kelet-Európában érzékelik, hogy itt jóval többről van szó, mint háborús menekültek befogadásáról és pillanatnyi megsegítéséről. A német közvélemény felismerése drámai, s már az emberjogi élharcos Svédország lakossága is a mindennapjaiban tapasztalja meg, hogy talán mégsem ördögtől való és csak a keletiek xenofóbiájából fakad a kérdés, mi lesz holnap és meddig tudják ezt a terhet a befogadók viselni. Ennek következtében vált lehetővé, hogy most már leginkább arról folyik a szó Brüsszelben, hogyan lehetne a további áradatnak elejét venni. Az osztrák kancellár, aki mostanáig leginkább a magyar kormányt illető durva kijelentéseiről lett híres, ami miatt az osztrák diplomaták rendre pironkodnak magyar kollegáik társaságában, nos tehát még ő is kezd reálisan viselkedni, s azt nyilatkozta: még jó pár csúcsot fogunk a migráció témakörének szentelni.

Az állam- és kormányfők így a korábbi évek hosszú és általában szép elveket hangoztató dokumentumai helyett egy tömörebb, inkább konkrétumokra koncentráló szövegről állapodtak meg, igaz, egyelőre számok és határidők nélkül. A fő hangsúly most már azon van, miként lehetne megállítani az áramlatot. Ebben is az azon országokkal való együttműködés szerepel első helyen, amelyek a válságövezetek közvetlen szomszédai, így Törökország. Ankara már 7 milliárd eurót költött a menekültek megsegítésére az elmúlt években, az EU eddig inkább csak alulról egymilliárdot söpört össze a költségvetésében. Az aránytalanságon túl a törökök ráadásul joggal rótták fel, hogy e pénz nagy részét ilyen-olyan jogcímen amúgy is megkapták volna, tehát ne ámítsuk egymást! A következtetések szövegében ugyan nem szerepel, de 3 milliárd euró körüli összegről van szó, amit az EU Törökország rendelkezésére bocsátana. A forrásokat eddig senki nem jelölte meg, s arról a magyar felvetésről sem nagyon hallani mostanában, hogy a jelenlegi közös költségvetési tételek 1%-os megkurtítása és további 1%-os tagállami befizetések révén álljuk a cechet. No, ezt kell majd a Bizottság okosainak kitalálniuk.

Erdogan követeléslistáján olyan tételek is szerepelnek, amelyekről az európai szereplők egy része hosszú évek óta egy szót sem akart hallani. Annak idején az ára annak, hogy Törökország ún. visszafogadási egyezményt írjon alá az Unióval (tehát hogy a kitoloncoltakat visszavegye), az volt, hogy elindult egy vízumpárbeszéd, amely majd egyszer – értsd ennek brüsszeli fordítását: soha napján, a csatlakozási tárgyalásokhoz hasonlóan – eljut a vízumliberalizációhoz, azaz oda, hogy a török polgárok vízum nélkül utazhatnak Európába. Pár százezer ember elindulása és a határokon várakozó milliók segítettek abban, hogy ma már arról beszélgessünk, hogy gyorsítunk és 2016 tavaszán, tehát pár hónap múlva, értékeljük, mikor is jön el az engedélyezési procedúra nélküli beutazás napja. Emellett közel vagyunk ahhoz, hogy Törökországot biztonságos országnak ismerjük el, tehát az onnan beutazókat vissza lehet hozzájuk küldeni a nemzetközi jog alapján. Ez nagy elismerés lenne Ankarának, amelyet folyamatos kritika ér az emberjogi helyzet miatt. A kurd kérdés szempontjából is létfontosságú ez a törököknek, enélkül biztos nem épülnek újabb menekülttáborok a török-szír határon. No és persze Ankara úgy érzi, arra is eljött a pillanat, hogy nagyobb sebességi fokozatba kapcsoljunk a csatlakozási tárgyalásokon. Tény, évek óta még azokat a fejezeteket sem sikerült megnyitni, elsősorban Ciprus és Görögország ellenállása miatt, amelyekben az előrelépés inkább Európának, mint Törökországnak volna az érdeke, például az energiapolitika. S persze Erdogan elvárja, hogy vele is rendszeresen találkozzanak az uniós állam-és kormányfők, ami, gyanítom, a kívánságlista legkönnyebb eleme, még ha néhány emberjogi bajnoknak fájni is fog a családi fotó…

A legnagyobb vitát a csúcson nem is ezek a kérdések váltották ki. Úgy tűnik, mindenki felfogta, ez az ára annak, hogy a menekülttáborok ne Európa közepén, hanem a válságövezetek határán épüljenek fel. A külső határőrizet fontosságát ugyan elismeri a közös szöveg, a Frontex megerősítése is szerepel benne, de elmaradt annak kimondása, hogy a schengeni térség biztonságának helyreállítása érdekében mielőbb vissza kell szerezni a teljes kontrollt a külső határaink felett. Görögország szárazföldi és tengeri határai tehát a továbbiakban sem fognak szűrni. E miatt volt kénytelen még Merkel kancellár is elismerni, hogy ha az első számú, legkülső gyűrű valóban nem működik, akkor nem lehet vitatni a visegrádiak erőfeszítését a második, részben belső gyűrű működtetése érdekében. A horvát határzárral így is fel lehetett kerülni újra a nemzetközi lapok címoldalára, de azért egyelőre kisebb a botrány.

A nagy Kelet-Nyugat ütközést az előzetes várakozásoknak megfelelően az ún. állandó áttelepítési mechanizmus körüli vita váltotta ki a csúcson. Németország ugyanis, Svédország hathatós támogatásával, azt kérte, kerüljön bele a szövegbe, hogy a minősített többséggel áterőszakolt 160.000 fős egyszeri kvótán túl is lesznek majd áttelepítések a tagállamok között. A V4-ek, más országok támogatásával ezt nagy csata árán meg tudták akadályozni, így ez a veszély, amely valóban állandó meghívóként szolgált volna az Európába kívánkozó tömegeknek, egyelőre elhárult. Merkel nem vádaskodott, nyilatkozata szerint meg kell érteni, miből fakad az egyébként tisztes tárgyalópartnerként megismert közép-európaiak ellenállása. Ő tehát, másokkal ellentétben, nem kívánja élezni a migrációs politika révén kialakult Kelet-Nyugat ellentétet.

Az Unió vezetői tehát, úgy tűnik, ha nehezen is jutnak közös nevezőre a migrációs válságban, a török békát lenyelik. Kimondani sosem fogja senki, de azért talán néhányuk gondolkodásában már ott van: lehet, hogy nekik is volt némi szerepük abban, hogy Erdogan mára ilyen egyértelmű zsarolási potenciálra tett szert. A kiszolgáltatottság fokát lehet méricskélni és összehasonlítani az oszmán birodalom idejében megtapasztalttal, de talán nem érdemes. Merengjünk inkább azon, az ilyen kompromisszumokra miért nem Brüsszelben kerül a pecsét, miért a német kancellár  ankarai útjára figyel a világ.