A nemzeti identitás újraértelmezéséről szóló vita az előválasztási lázban égő Franciaországban jelenleg a politikai közbeszéd központi elemét adja. A jobboldali republikánus elnökjelöltek ugyanis kampányukban nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy a bevándorlási válság által keltett feszültségekre, illetve az egyre viszontagságosabbá váló multikulturális együttélés nehézségeire kívánnak megoldást nyújtani. Elsőként a jelenlegi favoritot, Alain Juppét említhetjük, aki a „boldog identitás” víziójával kíván támogatókat szerezni. Juppé koncepciójának lényege, hogy a bevándorlóktól (és mindenki mástól) csupán az alkotmányos rend tiszteletét, illetve társadalmi normák elfogadását várja el, mely asszimiláció hiányában is biztosítja a békés multikulturális társadalmi állapotokat. Sarkozy és hívei azonban ezt az elvi álláspontot a gyakorlati élet tapasztalataiból (pl. párizsi no-go zónák kialakulása, radikális iszlám terjedése, a bevándorlók integrációjának kudarca) kiindulva azt mondják, hogy stabil társadalmi állapotokat csakis abban az esetben lehet kialakítani, ha a Franciaországba érkező bevándorlók nemcsak integrálódnak, hanem asszimilálódnak is. Mindennek feltételeit az olvasztótégelyként működő „gall identitás”, illetve az erre épülő társadalom- és oktatáspolitika biztosítaná, melyek az asszimiláció kulturális kódjait fektetik le.


Jól látható, hogy Juppé és Sarkozy személyében két, egymástól nagymértékben eltérő politikai nemzetfelfogás vetekszik egymással, az aspiráció fő kérdéseként pedig a multikulturális társadalmak fenntarthatósága jelenik meg. Legalábbis a francia jobboldal szerint a vitát ezzel kapcsolatban kell lefolytatni. De mi van akkor, ha a republikánusokkal mindezt csupán egy meghaladottá vált világnézet mondatja, mely továbbra is hisz abban, hogy a republikánus nevelésen keresztül biztosítható az integráció és/vagy az asszimiláció. A Juppé, de még inkább Sarkozy nemzetpolitikai javaslataira érkező kritikák ugyanis a jobboldal megosztottsága mellett azt is bizonyítják, hogy az országban élő bevándorlók 12 milliós létszámukból adódó súlyuk, illetve a diaszpórák identitáserősítő szerepe miatt egyre inkább kétségbe vonják a laikus köztársaság értékeit, saját értékeiket (pl. burka viselése) pedig vallási és politikai szervezeteik útján igyekeznek hol békés, hol drasztikusabb eszközökkel kikényszeríteni. Mindez azt jelenti, hogy a bevándorlók párhuzamos társadalomépítésének, illetve a sikertelen kormányzati integrációs politika következményeként megerősödő muszlim identitás miatt Franciaországban az erőltetett asszimiláció és a republikánus szellemiségű integráció helyett célszerűbb lenne az iszlám identitással történő demokratikus politikai együttélés intézményi kereteit újraalkotni (még akkor is, ha ezt sokaknak fáj kimondani).

Mindennek szükségességére leginkább Hollandia és Németország példája hívja fel a figyelmet. Előbbi esetében a bevándorlók és a többségi társadalom között eszkalálódó feszültségek miatt július végén létrejött a radikális DENK. Ez a korábbi muszlim rendszerpártokkal ellentétben a migránsok múltját bemutató rabszolgamúzeum, valamint a bevándorlókat védő rasszizmusregiszter javaslatával korbácsolja tovább a multikulturális társadalmi feszültségeket (mindeközben a politikai paletta másik végén a nacionalista és bevándorlás-ellenes Szabadság Párt politikája ugyanezt az aknaharcot folytatja). Németországban ezzel szemben radikális muszlim pártosodásról még nem beszélhetünk, azonban a júniusban létrejövő ADD (Allianz Deutscher Demokraten) a török kormány anyagi támogatása mellett (!) kívánja az országban élő 4,5 millió muszlim érdekét képviselni. Ugyan a párt a német alkotmányos alapértékeket és a társadalmi normákat még nem kérdőjelezte meg, politikai irányultsága és a külföldi támogatása miatt nem indokolatlan potenciális veszélyforrásként tekintenünk rá.

A pártrendszer polarizálódásának kivédésében azonban hathatós megoldásnak látszik, ha maguk a demokratikus rendszerpártok mennek a dolgok elébe, és muszlim platformok létrehozásával tesznek kísérletet a bevándorló választópolgárok megszólítására, ahogy azt a német CDU is tette a MIDU platform megalakításával. Ezt az intézkedést ugyan sokan kritikával illették, ugyanakkor a MIDU és más hasonló platformok két dolgot hatékonyan biztosíthatnak: 1) radikalizáció helyett a reményvesztett muszlim bevándorlók saját identitásukat a demokratikus rendszerpártok vérkeringésébe tudják becsatornázni; 2) ennek köszönhetően a rendszerpártok a bevándorlók érdekeinek képviseletében a jelenleginél jóval hitelesebb álláspontot tudnak megjeleníteni, amely tovább csökkenti a radikalizáció esélyét.

Mindez a francia republikánusok számára is gondolatébresztő gyakorlatnak számít, ugyanakkor a vallási és állami élet szigorú szétválasztásával ilyen platformok kialakítása a francia politikában szinte elképzelhetetlen. Akárcsak a hatékony asszimiláció, vagy a tényleges integráció. Ahogy látjuk, ez a felállás totális társadalmi patthelyzetet eredményez. Az igazi probléma azonban az, hogy az elnöki cím republikánus várományosai az általuk vallott nemzetkoncepciókkal ezt az ellentmondást valószínűleg már nem fogják tudni feloldani. Közhelyesen mondhatnánk: késő bánat, tetszettek volna idejében gondolkodni. Hogy mi ebből a tanulság, főként nekünk, közép-európaiak számára? A konklúzió valahogy így hangzik: a nemzeti identitás stabilitása és a békés társadalmi együttélés kiváltsága csak azon államoké, akik idejében tesznek is érte.