Ez a menetrend borult fel a párizsi merényletekkel.  Emberéletek kioltásával Európa szívét érte a támadás, s nem csak a helyszín révén, hanem az alapvető emberi jog, a szólásszabadság kiirtásának szándéka miatt. Attól függetlenül, hogy ki mennyire tudott azonosulni a Charlie Hebdo szellemiségével, ki mennyire szerette vagy sem, amit a lap képviselt, az Európai Unió egységesen lépett fel és mondott nemet az erőszakra. Imponáló látványt nyújtott a kart karba öltve menetelő állam- és kormányfők hada. Ha rettenetes volt is az alkalom, de arról szólt, Európának, ha bajban van, helyén van az esze és a szíve. Persze jelentek meg felhangok az európai sajtóban, hogy kinek nem kellett volna ott lennie az eseményen, de a XXI. század szabad világában ennek inkább az ellenkezőjén kellett volna csodálkozni. „Nem engedhetjük, hogy különbséget tegyünk az országok között és stigmatizáljunk egyeseket” – szólt nagyon egyértelműen a francia köztársasági elnöki nyilatkozat.



Hogy mennyire lesz majd egyszólamú a folytatás, tehát hogy mit tegyen mindezek után az Unió a saját biztonsága megőrzése érdekében, azt majd meglátjuk. De megvolt az egység pillanata, s ez reményre ad okot. Hogy a válságot maga mögött hagyni nem tudó Európa nem fogja engedni, hogy szétforgácsolják. A belső feszültségek – a szorgos észak a lusta dél ellen, az igaz demokrata régiek klubja a még mindig gyanús újakkal szemben, hogy csak kettőt említsek – leküzdhetők, a bajban megtaláljuk egymást. S talán annak is eljön egyszer az ideje, hogy olyan témákat is megvitassunk, amelyekről eddig tilos volt értelmes párbeszédet folytatni.


Az Unió elvileg a dialógus elsőrendű színtere. Van a kötelezően független és pártatlan Bizottság, mely javaslatot tesz a közös szabályokra, szigorúan az európai közjó érdekében. Aztán jönnek az EP képviselők és a tagállamok, ezeket megvitatják, szétcincálják és újra összerakják. Minden döntésnek így kellene megszületnie a papírforma szerint.


Igen ám, de vannak érinthetetlen ügyek. Olyanok, amelyeket nyilvánosan nem szabad kimondani, mert az nem fér össze a politikai korrektséggel. Olyan axiómák születtek a XX. század végére Európában, főleg emberjogi megfontolásból, amelyek az értelmes párbeszédet teljességgel ellehetetlenítik. Ilyen téma például a bevándorlás, a bűnüldözés ezer ága-boga vagy a szegregáció. Oda jutottunk, hogy ezen ügyekben ma nem lehet bizonyos kérdéseket feltenni. Ha valaki nyilvánosan azzal rukkol elő, kérem, beszéljünk arról, hogy vajon Európa Európa lesz-e még húsz év múlva is, amennyiben fennmarad a bevándorlási hullám mostani intenzitása, rögtön lexenofóbozzák. Szintúgy tabutéma, hogy a sokszorosan visszaeső bűnözők vagy a terroristák, illetve az áldozatok milyen nemzetközi vagy európai jogvédelemben részesülnek, s nem tévesztett-e arányt az európai konvenciók tucatja. Hogy vajon – csak hogy saját házunk táján maradjunk – a kis, hátrányos helyzetben élő közösségek milyen oktatást szeretnének maguknak; őket ritkán hallgatják meg, hisz a jogvédők kéretlenül, helyettük is beszélnek.


Nem normális dolog, hogy értelmes vita helyett csak szűkkörű tárgyalásokon vagyunk őszinték egymással és a világgal. Csak ott merjük kimondani, hogy valami félrement, kezelhetetlen vagy veszélyes. Pedig ezeket a témákat ki kell beszélnünk magunkból. Persze, nem mindegy, ki mikor, milyen pillanatban és milyen körítéssel hoz fel problémákat, de a szőnyeg alá söprés semmiképp nem megoldás. Túl sok már a hepe-hupa azon a szőnyegen. Mindannyian elbotlunk rajta. Őszintétlenségünk eredménye a hitelvesztés az európai polgárok szemében, hisz a felelőtlen magatartással az ő bőrüket visszük a vásárra. Ennek pedig azok a szélsőségesek a haszonélvezői bal- és jobboldalon egyaránt, akiknek semmi sem drága, s leegyszerűsített megoldásokat kínálnak az egyébként jogosan felháborodott európaiaknak. Vegyük már észre, hogy a hepe-hupák csak az ő céljaikat szolgálják.

 

A szerzőről...


Győri Enikő közgazda, diplomata, EU-szakértő. Jelenleg Magyarország madridi nagykövete. A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen szerzett PhD fokozatot 2000-ben. Folytatott tanulmányokat a Marylandi Egyetemen és elvégezte a francia École Nationale d’Administration egy kurzusát. Szakmai gyakorlatát Spanyolországban és Mexikóban töltötte. 1992-1999 között az Országgyűlés Európai Uniós Ügyek Bizottságának tanácsadója, majd főtanácsadója. 1999-2003 között római magyar nagykövet, ezt követően a Fidesz Európa-ügyi stábfőnöke. 2009-ben európai parlamenti képviselővé választják, az EP-ben a Gazdasági Bizottság tagja. 2010-2014 között EU-államtitkárként fő feladata a 2011. első félévi első magyar uniós elnökség, valamint a 2014-2020 közötti uniós költségvetési tárgyalások levezénylése. Számos szakmai cikk mellett önálló kötetet jelentetett meg a parlamentek európai uniós szerepéről. Az EU-elnökség könnyed oldaláról Bakos Piroskával és Gál Helgával közösen írt könyvet “Ezt főztük (ki) Európának” címmel.