Valamivel több, mint hat év telt el azóta, hogy az egyiptomi nép nyomására lemondott az országot közel harminc évig vezető elnök, Hoszni Mubarak. Az egykori katona diktatúrájának megdöntését követő extázisnak és optimizmusnak azonban mára nyoma sincs az országban: a lakosság jelentős része szerint nagyobb az elnyomás, mint Mubarak idején, a gazdaság romokban hever, a fiatalok között pedig negyven százalékos a munkanélküliség.


A 2011-2012 fordulóján tartott első demokratikus választásokon a Muszlim Testvérek győzedelmeskedett, Mohamed Morsi elnökségének egy évvel megválasztását követően egy katonai puccs vetett véget, majd egy évvel később a fegyveres erők korábbi főparancsnoka, Abdel Fattah Sisi került hatalomra. Legfőbb célja pedig a nem sokkal később terrorista szervezetté nyilvánított Muszlim Testvérek ellehetetlenítése, támogatóinak elhallgattatása lett.

Persze nem szabad elfelejteni, hogy a Muszlim Testvéreket üldöző Sisi maga is a valláshoz fordult hatalma bebiztosítása érdekében: a forradalom ötödik évfordulóját megelőzően a vallásügyi minisztérium utasította az imámokat (akik egyébként köztisztviselők), hogy prédikációjukban tudatosítsák az emberekben, hogy a demonstrációkon való részvétel büntetendő. Sisinek valóban szüksége van a támogatásra más irányokból is, hiszen elődjével ellentétben Sisi mögött jelenleg szinte kizárólag a katonaság áll. Mubarak tudatosan készült a politikába, és kiépítette azt az alapot, amire saját hatalmát felépítheti. Sisinél ez hiányzik. Elnöksége tehát addig biztos, amíg élvezi a katonai vezérkar támogatását, aminek ára van: a hadsereg a korábbiaknál mélyebben belefolyik a politikába, saját érdekeiknek és céljaiknak megfelelően alakíttatják a törvényeket és rendeleteket, megnőtt a hatalmuk a civil jogszolgáltatás felett, és nem utolsó sorban egyre több gazdasági érdekeltséggel rendelkeznek.

A gazdaság pedig nehéz helyzetben van. A 2011-es események óta a térségbeli háborúk és terrorfenyegetettség miatt felére csökkent az országba áramló turizmus, amely a bevétel jelentős részét kitette. A helyzeten az orosz gép lelövése sem javított, az alacsony olajárak pedig szintén jelentős kiesést okoznak az országnak. A gazdaságot az Öböl-országok támogatásai és a 2016-ban felvett 12 milliárd dolláros IMF hitel tartja életben.

A pénzügyi nehézségek ellenére a kormány nyolc milliárd dollárt költött a Szuezi-csatorna kibővítésére, az ettől várt magasabb bevételek azonban elmaradtak. A következő gazdasági ugrást a Kairótól keletre tervezett új fővárostól várják, amely egyfajta okos városként lesz felépítve, számos hotellel, minisztériumokkal, nagykövetségekkel, IT parkokkal, napkollektor-farmokkal, ezernél is több mecsettel és templommal. A terv nagyrészt kínai befektetésekkel kerül megvalósításra, eddig hatvan milliárd dollár értékű beruházásról állapodtak meg. Persze kérdés, hogy egy ilyen jellegű presztízsberuházással mit kezd a társdalom, ha alulfinanszírozott az oktatás, az egészségügy akadozik, és még mindig számos helyen nincs ivóvíz.

Az egyiptomi font leértékelése fájdalmas, de szükséges gazdasági lépés volt Sisi részéről, amit a társadalom a vele járó nehézségek ellenére türelemmel visel. Persze megvannak az okai annak, hogy miért hallgat az az ország, amelyben az elmúlt hat évben két elnököt is megbuktattak. A demokratikusan választott Morsi és a Muszlim Testvérek kormányzása autoriternek és inkompetensnek bizonyult, de a puccsot követően szervezett demonstrációik miatt a harmadik utat keresők inkább nem vonulnak utcára. A Testvérek szimpatizánsainak tüntetéseit erőszakkal oszlatta fel a katonaság, ezzel adva tudtára az embereknek, hogy nem adnak teret a 2011-hez hasonló demonstrációknak. 2014 decemberében egy kormányrendelet előzetes engedélyhez kötött minden gyülekezést – az engedélyt pedig igen ritkán adják meg. A terrorizmus elleni törvény értelmében pedig mondvacsinált indokokkal bárki előállítható és akár életfogytiglani börtönre ítélhető.

Tulajdonképpen, ha utcára mennének, akkor sem találnának harmadik utat az emberek: Sisi hatalomra jutását követően hatalmas tisztogatások kezdődtek az országban, elsősorban a Muszlim Testvérek szimpatizánsai között, de bárkihez eljutottak, aki kritizálja a rendszert. Az ellenzék teljes elnyomása kiváló táptalajt teremtett a radikálisabb eszmék terjedéséhez. Sisi hatalomra kerülését követően az Iszlám Állam a korábbiakban elsősorban a Sínai-félszigeten tevékenykedő egyiptomi ága az egész országra kiterjesztette merényleteit, és a Global Terrorism Index adatai szerint 2014-ről 2015-re kétszázhatvan százalékkal nőtt a terrorcselekmények száma Egyiptomban.

Sisin kívül pedig nincs is más alternatíva, aki irányíthatná az országot, annak ellenére, hogy az elnök népszerűsége jelentősen csökkent, és a Morsi elleni puccsot követő választáson csúfosan leszerepelt: a választók mindössze harmada ment el szavazni, annak ellenére, hogy a szavazást egy nappal meghosszabbították, és büntetéssel fenyegették azokat, akik távol maradnak az urnáktól.

A legnagyobb visszatartó erő, amiért inkább kivár a társadalom, az az arab tavasz áldozatainak példája: Jemenben, Líbiában és Szíriában évek óta véres harcok folynak, gyakorlatilag mindhárom ország részekre szakadt, ezt pedig végképp nem akarják otthon is megélni az egyiptomiak. Egy elhúzódó háborúnál még mindig jobb egy újabb katonai diktatúra.

Nagyon úgy tűnik, hogy a jelenlegi helyzetnél nincs jobb alternatíva az egyiptomiak számára. A helyzet olyan, mint a 2011-es forradalmat megelőzően: ugyanazok a társadalmi, politikai és gazdasági problémák jellemzik az országot. Egy újabb forradalom vagy puccs azonban valószínűtlen. A hadsereg és a titkosszolgálatok csírájában elfojtanak minden kezdeményezést, amelyek a 2011-es tömegdemonstrációkra vagy forradalomra hasonlítanak. Megoldást talán az nyújtana, ha Sisi bejelentené, hogy nem indul a 2018-as választásokon, és ezzel párhuzamosan megnyitják az utat a társadalmi-politikai szerveződéseknek. Erre azonban vajmi kevés az esély, hiszen egy ilyen átalakulással a hadsereg is elveszítené azokat a gazdasági előnyöket, amelyeket éppen csak elkezdtek élvezni.