Amikor a migránsalku megszületett, még Ahmed Davutoğlu volt a török miniszterelnök, aki az iszlám melletti elkötelezettsége mellett hazája EU-tagságára törekedett, s többé-kevésbé osztotta az euro-atlanti világ értékrendszerét. Recep Tayyip Erdoğan pedig akkoriban alapozta meg az új török utat, amelyen az élbolyban régi harcostársának már nem jutott hely. Egy új párttárs lett a miniszterelnök, aki jobban igazodott az elnök elképzeléseihez. S július közepén sor került egy elvetélt puccskísérletre is, amely új helyzetet teremtett az országban. A nyugati kritikai hangokat hallván, s a törökök Schengen-térségbeli vízummentes utazásának elvetésére válaszolván, Erdoğan elnök egyre többször fenyegetőzött, hogy határőrsége felhagy a migránsok égei-tengeri visszafogásával, s százezreket zúdít Görögországon át Európára. Szerencsénkre csak fenyegetett, de jól tudja, hogy komoly aduászt tart a kezében.


Merkel kancellár a törökországi változásokat látva -a „török vezetés arccal az elnöki köztársaság felé”; a kurd ellenállás és terrorizmus felélénkült; török-orosz-iráni szövetség jött létre Szíriában – aligha halogathatta tovább az ankarai vizitet. Jobb minél előbb tiszta vizet önteni a pohárba. Jelenleg Európában talán Angela Merkel tudja a legjobban, mi is jár Recep Tayyip Erdoğan fejében. (Talán ezt EU körben meg is osztja!) Minden bizonnyal a kancellárnak aligha jutott eszébe, hogy a török államfőt az elnöki köztársaság bevezetésével kapcsolatos tervéről lebeszélje, mivel ennek mozdonya már gőzerővel robog: áprilisban népszavazás lesz róla. Berlin a török kormány kurd-politikájába sem szokott beleszólni, mert a német titkosszolgálat is jól tudja, hogy a PKK valóban terrorszervezet. De Merkel biztosan szót emelt a börtönben lévő polgárjogi aktivista kurdok érdekében és más emberi jogi, valamint a médiumok szabadságával kapcsolatos kérdést is felvethetett. Egyszóval: a kancellár aligha firtatta a török belpolitika világát, mert tudta, hogy ezzel tárgyalópartnerét csak felbőszíti. Úgy hírlik azonban, hogy a török házigazda kérte számon vehemensen a berlini vendégen, hogy Németország miért vonakodik kiadni Törökországnak a náluk élő gülenistákat és az oda szökött puccsista katonatiszteket, valamint számos kurd vezetőt.

Németország fegyvere a gazdaság. A török belpolitikai változások már érintik a nemzetközi pénzvilágot is. A nagy pénzügyi központok pár hete bóvliként kezelik Törökországot. A líra értékvesztése megkezdődött. Ankara egyre drágábban tud csak új hitelekhez jutni. A Berlinhez fűződő kapcsolat meghatározó a török vezetés számára, mert a gazdaságnak meg kell őriznie export-képességét. Itt találkozik Erdoğan és Merkel érdeke. A gazdasági kapcsolatok és a menekült átengedési-szelep egy mérleg két serpenyőjébe kerültek.

AngelaMerkel előtt nem sokkal, egy másik befolyásos politikus asszony járt Ankarában: Theresa May brit miniszterelnök. Komoly fegyverüzletről tárgyalt Erdoğan elnökkel, de a gazdasági együttműködés új távlatairól is. Erdoğan, aki tapasztalt politikus, nagyon jól tudja, saját népének hozzávetőleges többségét meg tudja győzni politikája helyességéről, de a rossz gazdasági trendekkel csak ideig-óráig tud küzdeni. Így, minden kötelék erősítése az erős gazdaságokkal, gyógyír a sebekre, amelyek igencsak szaporodnak.

AngelaMerkelnek aligha mindegy, mi történik Szíriában. Az orosz-török-iráni trojka egyelőre hozzávetőleges fegyverszünetet teremtett, s diplomáciai körökben már a jövő Szíriájáról is tervezeteket köröztetnek. Ha kedvező fordulat következik be a közel-keleti országban, a menekült-migráns válság egyik fontos szegmense is kezelhetőbbé válik. A szíriai válság rendezésébe előbb-utóbb az EU-nak is be kell kapcsolódnia, s ez aligha történhet meg Németország kezdeményező szerepvállalása nélkül. Különben is, a brexit után, Berlin külpolitikai szerepe minden eddiginél meghatározóbbá vált az EU-ban.Ezzel a török vezetés is tisztában van, így aztán inkább Ankarában sem eszik forrón a kását.

Theresa May és Angela Merkel Ankarában minden bizonnyal felvetette Törökország NATO-elkötelezettségének kérdését is. Erdoğan elnök az utóbbi időben számos sajátos kijelentést tett országa keleti fordulatáról, s közben a török hadsereg átszervezése is politikai szempontok mentén zajlik. Egyre több török tiszt kér menedéket NATO-országokban. S ezek már olyan kérdések, amelyek a szervezet egészét is érintik, egy olyan politikai pillanatban, amikor a washingtoni vezérhajóra új kormányos került, aki Erdoğan elnökhöz hasonlóan a sajátos kifejezések és gondolatok embere. Szerencsére a két miniszterelnök asszony tisztában van a NATO erejének fontosságával és abban Törökország szerepével.

Az ankarai látogatás kapcsán Merkelre egész ellenzéke rátámadt. Különösen a németté lett török liberális és baloldali politikusok, akik Erdoğan elnököt diktátornak tartják, s nagy veszélyt látnak az elnöki köztársaságban. De a németországi kurd politikusok is leszedték róla a keresztvizet.

Az ankarai látogatás számos eleme valóban nem lehetett nagyon kellemes: a sajtótájékoztatón Erdoğan elnök kikérte magának, hogy az iszlám és a terrorizmus egy szószerkezetbe kerüljön, s a vendég iszlámista terrorizmusról beszéljen. De a vizit mögött mégis átgondolt reálpolitika volt. S erre, a felbolydult világunkban nagy szükség is van. Törökország hadd járja a saját útját, ha ehhez Erdoğan elnöknek valószínűleg szavazói többsége is van: tehát a folyamat feltartóztathatatlan. De Ankarának továbbra is fontos hely és szerepe kell legyen az euro-atlanti rendszerben. E hatalmas ország nélkül, különösen a valószínűsíthető washingtoni új-izolacionizmus beköszöntése idején, a Kelet-Mediterráneum, valamint a Közel- és Közép-Kelet biztonsága végzetes fordulatokat vehet. S a rendszerben maradás pedig valamelyest garancia lehet arra is, hogy az ankarai vezetés elnökük „török útján” a demokráciával, a szólásszabadsággal és az emberi jogokkal kapcsolatos, vállalt nemzetközi kötelezettségeit sem felejti majd el.