Hetven ország és nemzetközi szervezet képviselői vettek részt a francia kormány által megrendezett békekonferencián, hogy előre mozdítsák az évtizedes palesztin-izraeli konfliktus megoldását. Utoljára 2014-ben folytak közvetlen tárgyalások a palesztinok és Izrael képviselői között, Franciaország pedig 2016 júniusában is összehívott egy nemzetközi fórumot, akkor 28 állam mobilizálásával, ám egyik próbálkozás sem hozott jelentősebb előrelépést. A megrekedt békefolyamatnak új lendületet adandó, a plénum által elfogadott zárónyilatkozat a kétállami megoldást nevezte meg a probléma egyetlen megoldásának, ezzel együtt az erőszak és a telepes mozgalom felszámolására szólították fel a feleket. A korábbi ENSZ határozatok tükrében Izrael biztonsági követeléseit és a palesztinok nemzeti szuverenitáshoz való jogát egyaránt hangsúlyozták, amely egyúttal az „1967 óta tartó megszállás fölszámolását” is jelentené.


Nagy-Britannia nem támogatta a zárónyilatkozatot, ugyanis az a brit Külügyminisztérium közleménye alapján az érintett felek távollétében inkább kiélezi, mintsem enyhíti a konfliktust a két pólus között; figyelmen kívül hagyja Izrael valódi érdekeit, és lévén, hogy közvetlenül az új amerikai elnök beiktatása előtt adták ki, az USA perdöntő támogatását sem feltétlenül élvezi. A britek mellé állt Magyarország, Horvátország és egy balti állam is. A kommüniké sokszor valóban üresnek és ellentmondásosnak tűnő megállapításai mellett a konferencia eredményességét a kezdetektől inherens módon aláásta, hogy sem a palesztin, sem az izraeli fél nem vett részt rajta. François Hollande francia elnök is kiemelte, hogy a végső rendezéshez mindenképp szükséges a két nép közötti közvetlen megállapodás. Igaz ez a kapcsolódó kérdések (pl. menekültprobléma, határvita, Jeruzsálem státusza) megoldására is.

A békekötés egyik akadályának eddig az számított, hogy arról sem született konszenzus, ki képviselheti a földrajzilag és politikailag egyaránt megosztott palesztin oldalt. Izraelnek ez idáig a Nyugati Partnak nevezett terület fölött kormányzó Fatahhal sikerült csak tárgyalóasztalhoz ülnie, ám a Gázát irányító másik fő frakciójuk, a Hamasz nemhogy a zsidó állam létezését, de sokáig még a Fatahot mint a palesztin nép legitim reprezentánsát sem ismerte el. Mindazonáltal két nappal a párizsi közlemény nyilvánosságra hozatala után Moszkvában az orosz külügyminiszter meghívására (aki emiatt nem tudott részt venni a párizsi konferencián) külön tárgyalásokat folytató palesztin frakciók megállapodásra jutottak. Ennek mentén többek között a Hamasz és az egyik legrégebbi terrorszervezetként nyilvántartott Iszlám Dzsihád csatlakoznak a Fatahhoz, és létrehozzák a menekülteket is magába foglaló Palesztin Nemzeti Tanácsot, amely megszervezi a választásokat. A Fatah és a Hamasz között a 2006-os szavazás óta nem történt gyakorlati kiegyezés, és átfogó népi választásra sem került sor, amelyen mindkét párt részt vett volna. A konkrét lépések kidolgozása Mahmúd Abbász palesztin elnökre vár, akinek számolnia kell azzal is, hogy az arab országok akár meg is vétózhatják a megállapodást a Hamasszal szembeni ellenszenvük miatt.

A mostani tárgyalások egyik előzménye az ENSZ BT által december 23-án elfogadott, vegyes fogadtatásban részesült 2334-es számú határozat, amely a ciszjordániai zsidó telepesmozgalmat jogellenesnek titulálta, mivel az a hatályos nemzetközi jog alapján de facto megszállásnak minősül. A zsidó telepek népessége kétszázhetvenezer fővel növekedett a palesztinoknak szánt területeken (nem számolva Kelet-Jeruzsálemmel) a 90-es évekbeli oslói békefolyamat óta, az izraeli kormány aktív-passzív hozzájárulásával, amit sokan a béke egyik legfőbb akadályának tartanak. A határozattal szemben Amerika eddig rendre élt vétójogával (az Izraellel való szövetséges viszony miatt), ám Obama külpolitikai célkitűzéseit tükrözi, hogy alig egy hónappal az elnök távozása előtt az Egyesült Államok rendhagyó módon tartózkodott a kérdésben. Ezt követően John Kerry, az USA korábbi külügyminisztere december 28-án hat pontban összegezte közel-keleti béketervét, amely szerint Jeruzsálem a két állam nemzetközileg elfogadott fővárosává válna. Végül Obama, mandátumának mintegy záróakkordjaként engedélyezte kétszázhuszonegymillió dollárnyi segély folyósítását a Palesztin Hatóságnak, amit az új elnök az utolsó pillanatban befagyasztott.

Donald Trump más irányt képvisel ez ügyben: elmarasztalóan nyilatkozott a decemberi ENSZ határozatról, és választási kampányában kifejezte, hogy támogatja Izraelt, és ígéretei között szerepelt, hogy az amerikai nagykövetséget átköltözteti Tel Avivból Jeruzsálembe, ahogy ő nevezte „a zsidó nép örök fővárosába”. Az ötlet nem új keletű; a nagykövetség relokalizációját az amerikai törvényhozás mindkét háza már 1995-ben megszavazta, amivel egyúttal elismerték, hogy Jeruzsálem Izrael oszthatatlan fővárosa. A törvényt az akkori elnök, Bill Clinton nem szentesítette, és 1998 óta az elnökök, nemzetbiztonsági érdekekre hivatkozva, félévente rendre aláírták az áthelyezés hat hónapra történő elhalasztását. Ez alapján az új elnöknek jogilag annyi a teendője, hogy szó nélkül hagyja, hogy az Obama által 2016. december elején aláírt vétó hatályát vessze – a gyakorlatban persze több előkészületre is szükség lesz.

Trump ezen kijelentése nagy felbolydulást keltett. Nem meglepő, hiszen Amerika példáját több másik ország is követheti, amivel széles körben elismernék a zsidó nép történelmi jogát Jeruzsálemhez. A palesztin politikusok Moszkvában arra kérték az orosz külügyminisztert, hogy győzze meg Donald Trumpot döntése visszavonásáról. Oszama Qawasmeh, a Fatah szóvivője azt mondta, hogy a palesztin nép kész erőszakkal is fellépni az áthelyezéssel szemben. Daniel Shapiro, az Egyesült Államok nemrégiben leköszönt izraeli nagykövete szerint kellő körültekintéssel és az érintett palesztin és arab vezetőkkel történő előzetes egyeztetések által megoldható lehet, hogy az átköltöztetés ne fenyegesse a békét és a konfliktus kétállami rendezését.

A beiktatás óta Trump adminisztrációja óvatosabban fogalmazott a közel-keleti kérdésről. Az izraeli kormány újabb ötezer-ötszáz telepes lakás építéséről szóló bejelentését követően Amerika kifejezte, hogy „a meglévő telepeket nem találják a béke akadályának, ám az újabb telepek építése vagy a korábbiak bővítése nem segít a cél elérésében”. Az elnök megerősítette ezt az álláspontját, amikor szerdán vendégül látta Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnököt a Fehér Házban. A találkozó baráti hangulatban telt, kontrasztban az elmúlt nyolc év hivatalos, sokszor jeges amerikai-izraeli kapcsolattartásával. A palesztin oldal tekintetében kiemelték a zsidó állam elismerésének és az erőszak felszámolásának fontosságát. Az amerikai nagykövetség átköltöztetése továbbra is Trump tervei közt szerepel, ám a megvalósítás időpontjáról az elnök egyelőre nem tudott nyilatkozni.
A mérsékeltebb fogalmazásmód mögött az a szándék is állhat (akár közvetlenül Trump, akár a háttérből Netanjahu inspirálására), hogy lenyugtassák a kedélyeket az arab világban és az izraeli kormány keményvonalas jobboldali tagjainak körében egyaránt. Trump és Netanjahu találkozója során az is kiderült, hogy Amerika - a korábbi adminisztrációk megközelítésével szemben -, nem kívánja előírni a felek számára a konfliktus rendezésének módját. Így nyitva hagyták a kérdést, hogy a tárgyalásokat az egy- vagy a kétállami megoldás mentén kívánják folytatni, netalán valamilyen új javaslattal állnak majd elő. A békefolyamat jövőbeli kihívásai között szerepel, hogy mindezek ismeretében az arab államok vezetői hajlandóak lesznek-e az együttműködésre, ill. hogy az európai országok be fognak-e állni az új irányvonalat képviselő Amerika mellé.