Az sem állítható, hogy ne ért volna el sikereket. A válságból éppen csak kilábaló gazdaságot dinamizálni tudta, a munkanélküliséget 10-ről 5 százalékra csökkentette, és a társadalombiztosítás reformját is végrehajtotta, így ma már Amerikában sem luxus a betegbiztosítás, még ha a rendszer nem is működik tökéletesen. Ezek az eredmények egy ideig elhitették a közvéleménnyel, hogy ez a karizmatikus, jó humorú, érzelmes politikus, népszerű feleségével, intakt család életével valóban hozzájárult az Egyesült Államok tekintélyének növeléséhez. Csakhogy közben megfeledkezett arról a fehér középosztályról, amelyik a közép-nyugati vidékek ipari központjaiban egyre több problémával szembesült.


Ugyanakkor számos olyan ígéret sem vált valóra, ami épp elég hangzatos volt ahhoz, hogy most a búcsúzó elnök orra alá lehessen dörgölni. Nem záratta be a guantanamoi fogolytábort, s a szabados fegyverhasználati jogokat sem módosította, aminek pedig az elmúlt években számos látványos gyilkosság, őrült ámokfutás épp elég apropót adott volna. Nem tudott úgy kormányozni, hogy a kezdetben meglévő demokrata többség idején okos kompromisszumokkal békítette volna meg a republikánus hadakat, akik aztán mindent meg is tettek, hogy ellehetetlenítsék az Obama-kormányzat utóbbi éveit. A vélt vagy – olykor talán – valós intellektuális fölénye tudatában az elnök elvesztette realitásérzékét, amit mit sem mutat jobban, mint utódjának megválasztása. Nem csak az ő hibája persze, hogy nyolc év után egy ideológiailag, politikailag kettéhasadt USA-t hagy ránk, ami egy ilyen nagy és befolyásos ország esetében nekünk sem lehet mindegy. A republikánusok blokád-politikája is ezt a folyamatot erősítette, s talán ők sem gondolták, hogy ennek következtében a Trump nevű szellem is kiszabadulhat a palackból. Amióta folynak ilyen mérések, vagyis az ötvenes évek óta Obama a leginkább megosztó elnök-személyiség: míg a demokrata választók 90 százaléka gondolja azt, hogy jó elnök volt, a republikánusoknak csupán 12 százaléka gondolja ugyanezt. Félő, utódjával sem lesz ez másként, sőt! Abban az országban, ahol a politikai kultúra fontos eleme volt – a pártos különbözőségeken átívelő - bizonyos fokú kontinuitás, ahol az önkorlátozás az alapító atyák óta már-már közmondásos velejárója a kormányzásnak, most az a veszély fenyeget, hogy Trump egy tollvonással semmisítheti meg az elmúlt évek mégoly pozitív eredményeit is. Obama annyira hitt egykori külügyminisztere választási győzelmében, hogy biztos volt benne: elnöki nagyságát még évekig fogják zengedezni Washingtonban.

Ám ami a külvilágnak a legfontosabb: külpolitikai területen is egy romhalmaz marad az elnök után. Szíriában teljesen hiteltelenné vált az Aszaddal szemben fenyegetőző, de cselekvésképtelen USA-politika, az egyre csak puhuló amerikai biztonságpolitika láttán Oroszország és Kína is vérszemet kapott, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. A hamarosan beiktatandó új elnök fejtegetéseit hallgatva nem lesz könnyű kijönni ebből a helyzetből, hacsak nem lesz elég a „Yes, we can”-hez hasonlóan gyakran felharsanó kampányszöveg: „make America great again”, vagyis hogy fontos helyreállítani az USA nagyságát. A mantra azonban itt is kevés lesz.

Obamának nem sikerült politikai kommunikációs tehetségét olyan határozottsággal, taktikai érzékkel, távlatos gondolkodással párosítani, ami által az első afro-amerikai ember elnöki mandátuma valóban történelmi léptékű lehetett volna. Kár.