Az uniós német dominancia hosszabb idő után 2008-tól vált érezhetővé. A déli eurózóna-tagok nem véletlenül hibáztatták előszeretettel a német politikát: számon kérték azon, hogy a saját, versenyképes export, költségvetési fegyelem és alacsony infláció által jellemzett gazdasági és növekedési modelljét igyekszik rákényszeríteni a másképpen működő mediterrán gazdaságokra. A görög és olasz közvéleményben és politikában olykor durva kritikák jelentek meg Berlinnel szemben, számonkérve egyfajta új, nagyvonalú és potenciális növekedést serkentő Marshall-terv hiányát, hiszen Berlin épp a válság idején követelt költségvetési szigort és megszorításokat. A migránsválsággal a 2008-as válságkezelés attitűdje megismétlődött, sőt fokozódott: ekkor Angela Merkel német kancellár már konzultáció nélkül vitte át a német érdeknek tartott álláspontot, több százezer migránst invitálva az uniós partnerországokon keresztül Németországba.


Az eset jól jelképezi a német (uniós) politika bizonytalan öndefinícióját, amely egyes kérdésekben vezetni kívánja Európát, máskor pedig kizárólag saját érdeket vesz figyelembe és igyekszik visszavonulni a vezető szerep elől. Megmozdulásai e bizonytalanság miatt olykor esetlenek, amit jól mutat, hogy a 2008-as válságkezelésre a mediterrán országok, a 2016-os akcióra pedig a közép-kelet-európai országok mondtak nemet, kijelölve a német politika mozgásterét. Az ukrajnai válság során viszont Berlin régiós vezetővé lépett elő az orosz szankciók végigvitelében, hiszen képes volt koordinálni az európai országok közös fellépését.

Nem véletlenül beszélünk koordinációról: Németország az általa létrehozott intézményeken keresztül kívánja befolyásolni az uniós politikát és hegemónia nélkül dominálni azt. Az eurózóna létrehozásában ezért nemcsak az – olasz újságírók kifejezéseivel élve – “Kohlosszeumban” székelő “Merkiavelli” agresszív kereskedelempolitikáját vehetjük észre, hanem a gazdasági előnyök megosztására való törekvést is. Politikailag pedig a szövetségépítés igényét és az elszigetelődés megakadályozását mint elsődleges célt. Ehhez szükséges az intézményes önkorlátozás modellje. Az ország ugyanis, ahogy sokszor hivatkoznak rá, túl nagy ahhoz, hogy szeressék, de túl kicsi ahhoz, hogy féljék. Vagy másként: elég nagy ahhoz, hogy a tagállamok állandósult céltáblája legyen, de túl kicsi ahhoz, hogy a problémákat helyrehozza. Az elszigetelődést pedig mindenáron igyekszik megakadályozni. Ezzel ellentétesen hat Nagy-Britannia távozása, amely Németország relatív súlyának növekedését eredményezi, ezzel pedig az uniós gépezeten belüli egyébként is megnövekedett közegellánállás is fokozódik.

Emiatt fogalmazhatta meg Sigmar Gabriel német gazdasági, s immáron külügyminiszter, hogy – a korábban hangoztatott “egyirányú utca” elképzelés helyett – az eurózóna felbomlása többé már nem elképzelhetetlen. Ha az európai közvélemény és politikai erők egyirányú utca helyett zsákutcát látnak maguk előtt, akkor akár a kilépésről szóló népszavazások is elképzelhetők. Jó példa, hogy az olasz Öt Csillag Mozgalom is az eurózónáról szóló népszavazás ötletével kampányolt 2016-ban. A német miniszter pedig, rávilágítva az eurókritikus politikai pártok motivációjára azt is megjegyezte, hogy az európai közösség legnagyobb nyertese politikai és gazdasági értelemben is Németország.

A német politikumra több választás is vár 2017-ben. Megoldásokat kell keresni a migráns-problémára (amellyel maga a külpolitika lépett be Németországba a határokat átlépve), de a brexit kivitelezése, az orosz kommunikációs hadjáratok kezelése, az eurózóna válsága illetve fenntartásának költségei is nyomást jelentenek Németország számára. Az sem mindegy, hogy a válságkezelő, a kényszerítő vagy a megelőző megközelítés jellemzi majd a német probléma-megközelítést. Nagy-Britannia kilépésével elvész a korábbi hatalmi struktúra egy sarokköve, éppolyan időben, amikor az Egyesült Államok európai jelenlétének csökkenése is valószínűbbé válik, még ha egyelőre csak kommunikációs és kereskedelmi szempontból is. Ilyen körülmények között már a stabilitás is erény, különösen ha azzal az egyik legjelentősebb európai ország büszkélkedhet.

A kérdés az, hogy a 2017-ben 60 éves születésnapját ünneplő, újjászülető Európának a Bundesmutti lesz-e az édesanyja, vagy elárvul és nevelőszülők kezdenek küzdeni érte. Márpedig úgy tűnik, hogy Merkel újabb ciklusra tervez és a közös uniós hadsereg ötletét is erősen támogatja. Vajon ez már az újragondolt német uniós szerepvállalás következménye és Berlin igyekszik a történelmi helyzetet európai dominanciájának megerősítésére használni?