A milliárdos kampányában kiemelt figyelmet kapott az Egyesült Államok érdekeinek elsősége, legyen szó politikai, katonai vagy gazdasági kérdésekről. Ezzel párhuzamosan megkérdőjelezte a Közel-Kelet fontosságát, és azt, hogy a térség valóban releváns-e az USA érdekei tükrében. Ez a nézet ellentétben áll Hillary Clinton elképzelésivel, aki alapvetésként vallja Washington beavatkozásának fontosságát a térségben, saját prosperitásának és biztonságának garantálása érdekében. Clinton emellett támogatta a Muszlim Testvérekkel való amerikai együttműködést, valamint hirdette az emberi jogok betartásának és a demokratikus folyamatok véghezvitelének fontosságát. Az ország elmúlt évtizedeinek elnökei az egykori first lady álláspontját osztották, és bár Barack Obama kivétel volt, a líbiai intervenció mégis a nevéhez köthető. A be nem avatkozás elvét Trump is osztja, bár míg ez a leköszönő elnöknél egyfajta idealizmusra épült, addig utóda szimpla üzletként tekint a kérdésre: ha a politikai és gazdasági nyereségek és költségek mérlege negatív, az USA nem bizniszel.


Megkérdőjelezi Izrael és Szaúd-Arábia szerepét is, hiszen Trump szerint az Egyesült Államok többet költ a két állam biztonságára, mint amennyi hasznot várhat tőlük Washington erejének és befolyásának helyőrségeiként. Izrael-politikája ellentmondásos: a palesztin-izraeli kérdésben önmagát pártatlanként beállítva mégis több esetben ütött meg Izrael-barát hangnemet. Az izraeli vezetés bízik abban, hogy Trumpban támogatóra lelnek, aki Obamával ellentétben nem szól bele a telepek építésébe. A hír pedig, miszerint Tel-Avivból Jeruzsálembe helyezné át az Egyesült Államok izraeli nagykövetségét, egyértelmű állásfoglalásnak látszik.

Szíria kapcsán Trump számára egyértelműen fontosabb Asszad rezsimjének megdöntésénél az Iszlám Állam megállítása, amelyhez Moszkva együttműködésére is számít. Mivel azonban a sokszereplős szír konfliktust két csoportra egyszerűsítette (a rezsim és a terroristák), és a felkelők szerinte „Asszadnál is rosszabbak”, az Iszlám Állam elleni harc – orosz és iráni segítséggel – a szír rezsim hatalmon maradásával végződhet. Asszad egy nyilatkozatában Trumpot a terrorizmus elleni harcban „természetes szövetségesének” nevezte, az iráni vezetés pedig abban bízik, hogy az új elnök valóban csökkenti az Egyesült Államok jelenlétét a térségben. A szír ellenzéki erők segítésének leállítása persze nem jelenti a konfliktus automatikus végét, ugyanis a kőkeményen Asszad megbuktatására törekvő Törökország és Öböl-államok várhatóan megemelik támogatásaikat.

A szír konfliktus csak egy multilaterális politikai párbeszéddel és megegyezéssel lenne megoldható, külön nyomásgyakorlással azon országokra (főleg Oroszország és Irán), akik erre nem hajlandók. A szír kormányerők előretörésével azonban pont Teherán és Moszkva került helyzetbe.

Érdekes módon az Iszlám Állam is üdvözölte Trump győzelmét, annak ellenére, hogy kampánya során megígérte, hogy a „földbe döngöli” a szervezetet. Az örömre pont a velük szembeni agresszív retorika és az iszlámellenes megnyilvánulások adnak okot, ezek ugyanis legitimálják az Iszlám Állam dzsihadista narratíváját: a nyugat és az iszlám harcban állnak egymással, és elkerülhetetlen a civilizációk összecsapása. Trump győzelme pedig egyúttal interpretálható úgy is, mint az amerikai nép idegen- és iszlámellenességének megnyilvánulása. A választás utáni randalírozások az Iszlám Állam szemében a demokrácia bukását igazolják, amely alapján az USA eszmeterjesztése még illegitimebbé válik. Azt pedig, hogy a női jelölt kétszeri próbálkozásra sem lett elnök, a nemi egyenlőség nyugati idealizmusának bukásával teszik egyenlővé. A szervezet várhatóan még több energiát fog fektetni az Egyesült Államokban (és Európában) élő radikalizálható muszlimok elérésére és magányos farkas merényletek elkövetésére.

Az Iszlám Államnak szintén jól jön az USA térségbeli szerepének további csökkentése és szövetségeseinek rákényszerítése nagyobb teherviselésre saját biztonságuk megtartása érdekében, hiszen ezáltal destabilizálódnak a régió szövetségi rendszerei és jelentősen megnövekednek az Iszlám Állam elleni harcban részt vevők terhei.

Trump nyíltan ellenezte az iráni nukleáris megállapodást is, kampánya során többször hangsúlyozta, hogy elnökként felmondja azt, mert ez a világ legrosszabb megállapodása. Erre azonban vajmi kevés az esély, és ezt Teherán is tudja: az egyezség után Irán újra bekapcsolódott a nemzetközi vérkeringésbe, és egyre több nyugati állammal fűzi szorosabbra kapcsolatait. Trump retorikája itt sem volt konzekvens: az ellenzés mellett máskor kritizálta Obamát, mert nem aknázta ki eléggé az amerikai cégek részére az üzleti lehetőségeket. A szunnita országok egyértelműen üdvözölnék Washington és Teherán távolodását, nem véletlenül gratuláltak sorban Trump győzelméhez a kampánya során megütött muszlimellenes retorika ellenére is. Trumppal szemben Clinton végig kiállt a megállapodás mellett, ami intervencionista politikájával együtt tovább növelte az arab vezetők ellenérzését.
Természetesen nehéz pontosan megjósolni Trump politikáját, hiszen ahogy a fentiekben is látszik, többször mondott ellent önmagának. Az azonban biztos, hogy ha valóban tovább csökkenti az Egyesült Államok jelenlétét, tovább borul az eddigi hatalmi egyensúly, az űr betöltésére pedig – az arab államok kárára – Kína, Oroszország, Irán és Törökország pályáznak.