Törökország képes többé-kevésbé megállítani a menekültáradat egyik ágát, ha vezetése úgy akarja. De miért tegye ezt, ha az EU Törökországot évtizedek óta előszobáztatja. Merkel természetesen azzal az ígérettel utazott Isztambulba (francia és brit támogatással), hogy Törökország előtt a menekültügyi együttműködésért cserében megnyílhatnak az EU ajtajai és éves közelségbe jut a törökök vízummentes utazása a Schengen-térségbe. A török társadalmat leginkább az utóbbi érdekli. Ha ezt a jó hírt a török kormánypárt, az Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) jól tudja kommunikálni, lehet, hogy a november 1-i előrehozott parlamenti választásokon ismét abszolút többséget szerez. A kancellár asszony, ha akarta, ha nem, villámlátogatásával épp azon ankarai politikai vonalat segítette meg nagyon, amelyiket korábban csak kritizálni szokott. De néhány hónap óta Németországban is új szelek fújnak.


Angela Merkel vasárnapi isztambuli villámlátogatása két dolgot jelez. Egyrészt azt, hogy a menekültválság a berlini kormányzatnak is a körmére égett. Másrészt pedig azt, hogy Törökország nem csak a gazdasági kapcsolatokban fontos Németországnak, hanem ezen túl is: a közel- és közép-keleti zavaros helyzet csak Ankara bevonásával, a vele való szoros együttműködésben csillapítható és kezelhető. Nem kérdés az sem, hogy a török vezetésnek az országán átvonuló Nyugat-Európába tartó menekült áradat (szíriaiak, irakiak, afganisztániak, pakisztániak, bangladesiek és mások) nem csak gondot okoz, hanem egyben fegyver is, hogy az EU-t, illetve annak néhány meghatározó államát – Németországot mindenképp – egy teljesen új helyzetben, Törökország-politikáját illetően új pályára terelje. Olyanra, amelyre Berlin vagy Párizs mind ez ideig nem volt hajlandó rátérni. A menekültválság azonban új megvilágításba hozta a török-kérdést. Törökországot nem lehet tovább előszobáztatni, ha az EU vagy annak meghatározó tagállamai stratégiai kérdésekben együtt akarnak működni vele. Így Angela Merkel villámlátogatása Isztambulban egy új EU-beli Törökország politika nyitánya is lehet. Ankarában ezzel tisztában vannak. Sőt, Törökország nemzetközi felértékelődésével is.  

Angela Merkel azt kívánta elérni Isztambulban, hogy Törökország állítsa meg a menekültáradatot. Azaz ellenőrizze szigorúan határait, nehezítse a pakisztáni, afganisztáni és bangladesi beutazásokat. A szíriai és az iraki menekülteket pedig tartsa Törökországban. Ennek költségeit az EU vállalja, vagy kész a költségekhez számottevően hozzájárul. A török vezetés, ha ezt elfogadja, nagy szolgálatot tesz az EU-nak, de egyben nagy gondot is vesz a vállára. Az EU pénze mindig jól jön, de itt ennél sokkal többről van szó, s épp ezért a török vezetés kellő ellentételezést akar. Ígéretet kíván kapni arra, hogy az EU 2016 elején eltörli a török állampolgárok a vízumkötelezettségét a Schengen-térségben. Ezzel a Törökország több évtizedes törekvése teljesülne, a törökök milliói mentesülnének a vízumbeszerzés elég körülményes és sok esetben igen megalázó nehézségeitől. Egyébként a török társadalmat leginkább ez érdekli az EU-kapcsolatokat illetően. A kancellár asszony tárgyalásain arról született szóbeli megállapodás, hogy jövőre Törökország aláírja az EU-val a Brüsszel által igen szorgalmazott visszafogadási egyezményt. Az EU pedig biztosítja a török állampolgárok vízummentes utazását a schengeni térségbe.

Törökországban november 1-én előrehozott parlamenti választásokra kerül sor. A korábbi júniusi voksoláson a 2002 óta kormányzó Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) nem kapott abszolút többséget, a párt vezetése nem tudott vagy nem akart koalíciós kormányt alakítani. Így a török politikai elit újból rajthoz áll, hogy megmérkőzzön. A pártok leginkább csak egymástól vehetnek el szavazatokat, de sokat nyomhat a latban a 16 százalékot kitevő nem-szavazók voksa is. Az AKP-nek legalább 10 százalékkal kellene több támogatót szerezni a november 1-i voksoláson, hogy 50 százalék fölé emelkedjen, és ismét egyedül kormányozhasson. Így az AKP elnökének Ahmet Davutoglu miniszterelnöknek és Recep Tayyip Erdogan köztársasági elnöknek, aki e posztján is az AKP első emberének tekinti magát, minden siker fontos. Különösen az, ha olyan kérdésnek a végére lehet pontot tenni, mint a törökök vízummentes beutazása a Schengen-térségbe.

Merkel látogatásából a török választópolgár arra is következtet, hogy a hazája mégis csak fontos az európai politikában. Így az, amit a török médiumokban hallott az elmúlt évtizedben, az mégiscsak igaz. A több mint egy évtizede kormányzó AKP tehát e téren is eredményes volt, s Törökországot Európa-politikai tényezővé emelte. Így az AKP vonzereje a török társadalomban erősödhet. Csak kérdés: annyira-e, hogy az elég legyen november 1-én az 51 százalék eléréséhez.

A török politikai arénában a legnagyobb küzdelem a kurdok voksaiért folyik. Többségük a korábbi választásokon az AKP-t támogatta. A június 7-i választáson azonban jelentős csoportjuk elpártolt az AKP-től és a kurd pártként elkönyvelt Népi Demokrácia Pártja (HDP) mellé állt, amely így a nemzetgyűlési helyek 13 százalékát szerezte meg. Az AKP nem kétséges, hogy minden erővel vissza akarja szerezni az elpártolt kurdokat. Elég neki azonban már az is, ha a HDP-t 10 százalékos parlamenti küszöb alá szorítja, s így legerősebb pártként viheti riválisa összes voksát. A közvélemény-kutatási adatok azt jelzik, hogy az elmúlt hónapokban az AKP tábora 2-3 százalékkal emelkedett. Kérdés, hogy az új támogatók a HDP-től jöttek-e. Nem kérdéses azonban, hogy a Schengen-térséget illető vízumeltörlés meghirdetése újabb százalékokat jelenthet az AKP-nek.

A HDP is keményen küzd. A párt vezetői nem csupán a kurd voksokat akarják megszerezni, hanem a török szociálliberális oldalnak, szakszervezeteknek, valamint minden nemzetiségi és vallási kisebbségnek országos pártja kíván lenni. A velük való együttműködés nagyszabású felmutatása lett volna az október 9-i ankarai nagygyűlés, amelyet ismeretlenek megakadályoztak. Az gyülekező tömegben egymást követően két bomba robbant: több mint százan meghaltak. Ez a barbár cselekedet a török történelem eddigi legtöbb áldozatot hozó merénylete volt. Az elkövetők miért támadtak – kérdezhetjük. Meg akarták félelmíteni a kurdokat? Vagy a HDP-hez csatlakozó törököket? Kik robbantottak? A török nacionalisták vagy az iszlamisták? Esetleg az Iszlám Állam, mert a HDP a szíriai kurdokkal való szolidaritás okán is az Iszlám Állam elleni fokozottabb török fellépést követeli? Vagy mások, akiknek csupán a választási előkészület megzavarása volt a céljuk?

Angela Merkel tanácsadói tisztában vannak azzal, hogy a kancellár asszony látogatása nem éppen szerencsés, mert azon török erők melletti kiállásként is elkönyvelhető, akik többnyire egy jó szót sem kaptak Berlinből az elmúlt években. A helyzet azonban Németországban a menekültügyet illetően már olyan, hogy erre sem lehetett tekintettel lenni. Így Angela Merkel útja inkább szólt a reálpolitikáról, mint egy modern kori Canossa-járásról.