Mindebből kifejezetten úgy tűnik, hogy a visegrádi országok a migráció után az élelmiszerbiztonság terén is egységfrontot tudnak alkotni – ez persze a V4 erősítése szempontjából még kapóra is jön. Az élelmiszertesztek kínos eredményeiből ugyanis konkrétan bizonyítható, hogy Ausztriához képest a régiós piacainkon többek között a Nutella kevésbé krémes, a nápolyi kevésbé roppanós, a puding kevésbé sűrű, az egyes fűszerek kevesebb ízanyagot tartalmaznak, vagy alacsonyabb az élelmiszerek hústartalma. Egyszóval a kettős élelmiszermérce a közép-európai valóság tagadhatatlan részévé vált.


A jelenség példátlan politikai felhördülést és hirtelen regionális összefogást váltott ki, pedig e tapasztalatok koránt sem számítanak újkeletűnek. Az élelmiszerbiztonsági visszaélések ügyét a csehek például már 2011-ben az Európai Parlament elé vitték (vagyis evidenciaként kezelték), és aki kicsit is nyitottabb szemmel járja a tőlünk nyugatabbra lévő áruházakat, az egyértelműen láthatja a minőségi különbségeket. Holott élelmiszerbotrány dolgában Nyugat-Európából is tudunk bőséggel példákat hozni. Elég csak a 2011-es németországi E.coli fertőzésre, vagy a 2013-as francia lóhús-botrányra gondolni, melyek egyértelművé teszik, hogy a multik a nyugati törzspiacaikat sem kímélik meg saját szemetüktől. Természetesen ettől nekünk, közép-európaiaknak még nem lesz krémesebb a Nutella, ugyanakkor az élelmiszerminőségi kettős mérce értelmezésekor a gyártók és tőketulajdonosaik korholásán túlmenően két tényező hatását mindenképpen érdemes megfontolnunk.

Az egyik egy globális megatrend, mely a negyedik ipari forradalom derekán az áruházak értékesítését kifejezetten aggasztó irányba tereli. A jóléti demokráciák kialakulásától egészen 2010-es évek elejéig az áruházak a „materiális demokrácia” eszmeiségének jegyében többnyire arra törekedtek, hogy polcaikról az adott területen mindenki ugyanazon az áron ugyanolyan minőséget kaphasson, mellyel a korábbi, főként rassz és szociális alapú árdiszkriminációnak vetettek véget több-kevesebb sikerrel. Noha ezzel az egyes régiók közötti minőségi különbségek nem tűntek el, a felszámolásukért vívott küzdelem mégis lényegesen jobb kezdőpozíciót tudhatott magáénak.

Az okos applikációk térnyerésével azonban a materiális demokrácia elvei elkopni látszanak. Ez gyakorlatilag azt eredményezi, hogy a következő évtizedek során az alkalmazás-alapú vásárlás általánossá válik (a QR kód ennek egyértelmű előképe), a nagy cégek pedig fogyasztási szokásainkból, testsúlyunkból, hajszínünkből, rokoni kapcsolatainkból és minden egyéb releváns tulajdonságunkból statisztikailag pontos marketingstratégiát tudnak kialakítani. Következésképpen az individualizált termékdiszkrimináció várhatóan a közeljövő általános értékesítési és haszonmaximalizálási stratégiájaként fog megjelenni, ami egyértelműen a XIX. század fragmentált (vagyis társadalmi státusz alapján determinált) piaci értékesítés és minőségelosztás magasabb szintű visszatérését jelenti. Ennek megfelelően az élelmiszerbiztonsági viták fősodrába ismét az egyéni fogyasztók ellátási egyenlőtlensége fog kerülni, a régiók közti élelmiszerminőség-egyenlőtlenség kérdése pedig minden bizonnyal a napirenden hátrébb sorolódik.

A jelenség értelmezését meghatározó másik tényező jogi/gazdasági természetű. Ennek kapcsán nem elhanyagolható, hogy következetes jogalkotással, szigorúbb élelmiszerbiztonsági előírásokkal némiképp javítani lehet a helyzeten, ugyanakkor az uniós közösségi jog ezen a téren nemzetállami retorziókra nem biztosít széles mozgásteret. Minderre az 1979-es Cassis de Dijon-ügyben hozott európai bírósági ítélet világít rá, mely egyértelműen kinyilvánította, hogy ha egy bizonyos terméket egy adott tagállamban az élelmiszerbiztonsági előírásoknak megfelelően állítanak elő, akkor a termék árusítását más tagállami piacon semmiképp sem lehet korlátozni. Magyarul az unió egységes piacán jogszabályi úton nem lehet gátat szabni bizonyos termékek árusításának pusztán arra hivatkozva, hogy az általuk képviselt minőség más országokhoz viszonyítva rosszabbnak mondható.

Innentől kezdve – jelentősebb jogi szigorítások híján – a multik értékesítését továbbra is az adott lakosság vásárlóereje fogja szinte teljes mértékben meghatározni, vagyis régiónk élelmiszerminőségi problémái minden bizonnyal még sokáig fogják a közép-európai sorsközösség tüzét szítani. Akárhogy is nézzük, a GfK német piackutató 2016-as friss kimutatásai szerint 42 európai ország átlagában egy európai lakos összesen 13.672 euró értékű éves vásárlóerővel rendelkezik. Ez az átlag Lengyelországban mindössze 6.366, míg Magyarországon 5.549 eurót tesz ki, így Közép-Európa vásárlóereje nem csak a nyugat-európai színvonaltól (amely kb. 18-20 ezer euró), hanem a kontinens átlagától is látványos lemaradást mutat. Nem csoda tehát, ha a profitorientált multicégek – minden élelmiszerbiztonsági előírás figyelembevételével – nálunk többnyire másodosztályú termékeket értékesítenek.

Ebben a helyzetben pedig úgy tűnik, a fogyasztók tudatosításán túl az élelmiszerfelügyeleti szervek a minőségi egyenlőtlenségek enyhítése érdekében sok mindent nem tehetnek. Így jobb híján továbbra is marad a kispórolt Nutella és a kevésbé roppanós nápolyi, mint a közép-európaiság egyfajta groteszk szimbóluma.