A párizsi és brüsszeli terrortámadások példátlanok voltak abban az értelemben, hogy a 2005 óta semmi azokhoz hasonló merénylet nem érte Európát. A belgiumi szélsőségesek köré szerveződő sejtnek összesen 17 tagja volt, akik a 2015-ös menekült és migránshullámmal együtt érkeztek vissza a Közel-Keletről. A tervek már készen voltak, jöttek volna egyébként is, ám az átjárható határok lehetőségét gyorsan felismerték és rámozdultak. A Terrorelhárítási Központ utólagos felderítése szerint közülük legalább kilencen Magyarországra érkeztek, akiket aztán a főszervező Saleh Abdeslam gyűjtött össze budapesti szállodákban vagy vidéki menekülttáborokban és szállított Belgiumba.


A francia és a belga hatóságok elvileg tisztában voltak a fenyegetés mértékével. Az Iszlám Állam Szíriában és Irakban harcoló mintegy 5000-8000 fősre becsült európai kontingensében a frankofón dzsihadista közösség alkotja a legnagyobb csoportot. A szélsőségeseknek korábban is sikerült hazaszivárogni és terrortámadást végrehajtani, ám egy ilyen tömeges akció a meglepetés erejével hatott.

Ha megnézzük a brüsszeli terrortámadási óta elkövetett akciókat, láthatjuk, hogy egyelőre visszatért a korábbi évek trendje. Egyéni elkövetők célozzák a hatóságok képviselőit és a lakosságot. Módszereik primitívek, gyakran fegyverrel sem rendelkeznek, ez vezetett sajnálatos módon a teherautók alkalmazásához is Nizzában és Berlinben.

Ha távolabbra tekintünk, két kérdés merül fel. Egyrészt a belga és francia állam képes lesz a jövőben hatékonyabban kezelni azokat a folyamatokat, amelyek ezeknek a személyeknek a radikalizálódásához vezettek? Sajnos egyelőre semmi biztatót nem látni. A belga hatóságok 2015-ben 12+18 pontból álló intézkedéscsomagot fogadtak el, amelyek alig érintik a mélyen, a társadalomban megbúvó problémákat. A titkosszolgálatok és a rendőrség erősítése, lehallgatási és megfigyelési kapacitásbővítés, a büntetőjogi tételek szigorítása és újak bevezetése, vagy olyan abszurdnak tűnő szabályozás, hogy mostantól már éjszaka is szabad majd házkutatást tartani (eddig este 9 és hajnali 5 óra között tilos volt), csak felületi kezelése a problémának.

Jellemző a félreértésre, hogy a mecsetek és az imámok ellenőrzése még mindiig prioritás, holott a radikalizáció már rég nem itt történik meg. A rokoni, családi, baráti kapcsolatok hálózata a meghatározó, és egyben ez is nehezíti meg a felderítést. Saad Amrani szerint, aki belga szövetségi rendőrség egyik vezetőjeként nemrég Budapesten tartott előadást, a városokban kialakult párhuzamos társadalmak létezését kell megszüntetni, rövidtávon pedig a hatóságoknak nyitniuk kell az ott szegregálódott kisebbségek felé. Hiszen – ahogy Amrani fogalmazott – a szélsőségesektől a helyi közösségek is szenvednek, ahonnan kiszakítják a gyerekeiket, fanatizálják a fiatalokat, így megvan bennük is az együttműködés szándéka.

A hatékony fellépés érdekében szemléletváltásra lenne szükség – erre már vannak példák skandináv országokban –, a radikalizáció jeleit ugyanis először a barátok, tanárok, családtagok veszik észre. Ha ők nem tudnak kinek jelezni, vagy ha jelzéseik, mint az gyakran előfordult, süket fülekre találnak vagy elvesznek a jelentések útvesztőjében, akkor a hatóságok már csak későn szembesülnek a problémával. A rendőrségeknek ki kell lépnie a komfortzónáikból, szociális munkásokkal, börtönpszichológusokkal, iskolai tanárokkal kellene egy működő hálózatot kialakítani, mert a hatékony megelőzés ott kezdődik.

A jövőt tekintve a második nagy kérdés az Iszlám Állam területéről visszatérő fegyveresek és azok családjai lesznek. A terrorszervezet az összeomlás szélén van. Irakban meg vannak számlálva a hónapjai, Szíriában talán egy kicsit tovább húzza. Természetesen a fizikai legyőzésével nem fog megszűnni az általa képviselt erőszak és ideológia, de a francia, német, orosz, tádzsik stb. önkéntesek egy része megpróbál majd hazatérni.

A korábbi példákból már lehet látni, hogy a többség nem elvakult szélsőségesként érkezett haza, hanem csalódva, megtörve, megbánva tetteit. Nyilván az ő példájuk annyiban szubjektív, hogy ők még önként választották a hazatérést, akik pedig jelenleg is kitartanak, a legfanatikusabb maghoz tartozhatnak. Közöttük a legegyszerűbb esetek azok lesznek, akik bizonyíthatóan elkövettek valamit és nem bánták tetteiket. De lesz egy széles szürke zóna, önkéntesek bizonyíthatatlan, csak feltételezett bűncselekményekkel, erőszakban szocializált feleségekkel, gyerekekkel, akiket nem lehet olyan egyszerűen börtönbe vetni.

Az elmúlt évek szigorításai és határzárai után a hazaérkezés módja a török hatóságokon keresztül fog történni, amihez Ankara együttműködése kell majd Európának. A legutóbbi, egyelőre zavaros magyar esetből (két férfit vádolnak a hatóságok az Iszlám Államhoz való csatlakozás szándékával) is annyi világos, hogy az egyik férfit a török hatóságok elfogták a szíriai-török határ közelében, visszaküldték Magyarországra, de erről valószínűleg a hazai hatóságok nem tudtak, mert csak hónapokkal később tartóztatták le az illetőt. Hasonló eset Nyugat-Európában is előfordult már.

Összefoglalva: komplex problémákra nincsenek gyors és egyszerű megoldások. Napjaink dzsihadista terrorizmusa már több mint „rendőrségi ügy”, nem lehet egyszerűen a rendvédelmi szervek feladata az ellene való harc. A radikalizálódás mögött kiterjedt és virulens ideológia húzódik, amely egy meglevő társadalmi és identitásbeli válságra is reflektál Európában. Mint Saad Amrani megjegyezte, a Belgiumból útnak indult terroristák egyötöde áttért, ami világosan jelzi, hogy nem a szegénység, a megélhetési gondok játsszák a főszerepet, hanem az értékrendbeli válság, csoportidentitás hiánya. Ez Európa gyengéje és a dzsihadisták vonzereje.