Mikor a Le Canard Enchainé szatirikus lap január végén nyilvánosságra hozta információit, miszerint François Fillon felesége, Penelope asszony férje mellett hosszú időn keresztül fiktív munkavégzésért részesült javadalmazásban, a francia politikai elit általános bizalmatlansági válságba zuhant. Noha ilyen botrányok a francia politikai berkeiből már több esetben is felszínre buktak, Fillon aktuálpolitikai szerepe miatt azonban hirtelen tényfeltáró újságírók hada kezdte ismét kapargatni a parlamenti asszisztensek kilétét és tevékenységét. Az esetleges visszaélések felderítése azonban ezen a pályán kifejezetten nehéz feladat, mivel a hatalmi ágak szétválasztása miatt a parlamenti asszisztensekkel kötött munkaszerződések tartalmi szabályozása a képviselők kizárólagos jogkörébe tartozik, az átláthatóság mezsgyéi pedig rendkívül szűkek.


A parlamenti viszonyok szétszálazására legutóbb a balliberális Le Monde újságírói tettek komolyabb kísérletet, akik a Mediapart közvélemény-kutatóval együttműködve kérdőíveikkel közvetlenül a Nemzetgyűlés 572 képviselőjét keresték meg. A kérdésekre közel 200 képviselő adott választ, így a felmérés eredményeiből lehetetlen teljes képet vázolni. Ugyanakkor a kérdőívezés tapasztalatai alapján fontos alapészrevételeket fogalmazhatunk meg, melyek a többi, gyanúsan hallgató képviselő árnyékában kifejezetten beszédesen hatnak.

A nemzetgyűlési játékszabályok szerint egy képviselő egy hónapban összesen 9.561 eurót költhet asszisztenseinek javadalmazására. Különösebb megkötés nincs, kivéve annyit, hogy a képviselő az említett összeg felénél többet nem fordíthat közvetlen családtag fizetésére, rokonok esetében viszont már nincs plafon (ez utóbbi szemetszúróan nagy kiskapu). Ezen feltételek szerint február végén a Nemzetgyűlésben papíron 2.039 személy teljesített asszisztensi feladatot. Névsorukat természetesen a Nemzetgyűlés hivatala rendszeresen közzéteszi, ám a gyakran semmitmondó nevek tengerében a családi kötelékek hálózatszerű ábrázolása irracionális vállalkozás. A Le Monde önbevallásos felméréséből is mindössze annyit mondhatunk el, hogy a válaszadó képviselők közel 20 százaléka alkalmaz asszisztensként legalább egy családtagot. Tulajdonképpen ez nem is tekinthető tömeges előfordulási aránynak, ugyanakkor a közel sem megnyugtató jelenség kapcsán két fontosabb aggályt említhetünk meg.

  1. További, körülbelül 270 képviselő asszisztenseiről csakis a névjegyzékben szereplő nevüket tudjuk, így az adott képviselőtől eltérő nevet viselő távolabbi rokonok személyazonosságának, pontos munkaköri feladatainak, illetve javadalmazásának beazonosítása csakis bennfentes információk mentén sikerülhet. Tekintettel arra, hogy ilyen jellegű információk a politikai elit soraiból nehezen szivárognak ki, a névjegyzék alapján történő vizsgálódás inkább egy hétvégi, vaktában lövöldözgető torpedó-partyhoz hasonlítható.

  2. A tisztánlátást tovább nehezíti, hogy a képviselők nem feltétlenül saját, hanem megfelelő ajánlás esetén párttársaik családtagjait és rokonait foglalkoztatják asszisztensükként. Ennek megfelelően a nemzetgyűlési nepotizmusnak egy közvetett, másodvonalas vállfaja is kialakult, melynek felgöngyölítéséhez már kis túlzással hálózatelméleti szakemberek szükségesek. (Arról pedig nem is beszélve, hogy a másodvonalas nepotizmus a „kéz kezet mos” elvet a képviselői padsorokban tovább erősíti, így a szivárogtatási esély – még konkurens pártok között is – parányira zsugorodik).

A parlamenti nepotizmus kérdésében ráadásul csak olaj a tűzre, hogy a kormányzati tisztségeket viselő képviselők között jó páran saját helyettesüket alkalmazzák asszisztensként, ahogy azt többek között a szocialista ex-miniszterelnök, Manuel Valls is tette. Természetesen ez a jelenség is morális kérdéseket vet fel, de mivel teljes mértékben legálisnak minősül, a nepotizmusnak ezen típusának a jogi előírások sem szabhatnak gátat (habár a mandátumhalmozás korlátozása terén a Hollande-kabinet vitathatatlan történelmi érdemeket tud felmutatni). És eddig csupán a Nemzetgyűlésről volt szó! A helyzet azonban a felsőházi szerepkört betöltő Szenátusban sem más. A Fillon-botrány során ugyanis kiderült, hogy a szenátusi asszisztensek, illetve a frakciók alkalmazottjainak javadalmazására fenntartott pénzügyi keret egy részét titkos mechanizmusokon keresztül a szenátorok zsebébe forgatták vissza. Ennek köszönhetően Fillon 2005 és 2007 között 21.000 euróra tett szert. Mindezt Fillon nem is tagadta, sőt, a visszatérítést egyenesen a politikai szokásjog részeként könyvelte el. Ettől függetlenül kiállt a szenátusi mutyizás felszámolása mellett, ámbár ez az ő szájából semmiképp sem számít hitelesnek.

Nem csoda tehát, hogy a francia politikai elit köreiben működő pénzosztó láthatatlan kéz és a zűrös kamarilla politika miatt a választópolgárok dühe nőttön-nő, miközben a két rendszerellenes/rendszerkritikus elnökjelölt, Macron és Le Pen vezető szerepe egyre stabilabbnak tűnik. Az egyik legutóbbi felmérés szerint az első fordulót Le Pen 26 százalékkal nyerné, míg a centrista Macron 23,5 százalékkal a második helyen futhatna be. Mögöttük Fillon – a januári botrány kitörése óta – 20 százalékkal a garantált kieső zónában vesztegel. Mindebből kifejezetten úgy tűnik, hogy aválasztópolgárok jelentős hányada az elkövetett hibák miatt a hagyományos republikánus-szocialista politikai eliten a tavaszi elnökválasztáson fog elégtételt venni.

Persze az már egy másik vita tárgya, hogy az erkölcsi megújulást hirdető Macron és Le Pen Franciaország számára mennyiben tudna élhetőbb alternatívát nyújtani. Főként úgy, hogy a pénzügyi trükközés terén az ő esetükben is kilóg a lóláb. Így bárki is nyerje a választást, félő, hogy az új elnök hivatalba lépésével az áhított erkölcsi reform politikai érdeklődés hiányában elmarad. Végül lehet rosszabb egy szokásos több százezres, jól megszokott párizsi utcai lázongásnál? Főként ilyen kérdésben? Aligha.