Aki tavaly június 23-án azt gondolta, hogy a Remain vagy Leave eldöntendő kérdésére a népszavazás egyértelmű választ adott, annak csalódnia kellett. Mert míg a maradás győzelme esetén értelemszerűen nem változott volna a status quo, a kilépés „értelemszerű” jelentése sokkal tágabb mozgásteret enged az értelmezőknek. Mint utóbb kiderült – és ez is azt jelzi, hogy valójában senki sem számított erre az eredményre –, még az sem egyértelmű, miből lépjen ki az Egyesült Királyság. A politikai unióból? Az egységes piacból? A vámunióból? A hogyanról nem is beszélve.


De még a kilépési szándék hivatalos bejelentésének tekintett 50. cikkely életbe léptetésének módja sem bizonyult egyértelműnek. Annyira nem, hogy kérdés végül a Legfelsőbb Bíróság elé került – a kormány elleni perről itt írtam bővebben –, amely a múlt héten úgy ítélkezett, hogy az 50. cikkelyt csak a parlament jóváhagyásával lehet aktiválni.

A kormány erre rekord gyorsasággal a parlament elé terjesztette az erről szóló, alig néhány bekezdéses törvénytervezetet, amelyet szerdán este a képviselők első körben 498-114 arányban meg is szavaztak. Ez most még csak azt jelenti, hogy a tervezet bizottsági szakaszba kerül, majd onnan a felsőház elé, ahol persze még tehetnek kísérletet a módosítására, de az első szavazás elsöprő többsége azt jelzi: a képviselők jelentős részének nincs szándékában szembe menni a népszavazás eredményével. Egyedül a hét fős liberális demokrata frakció és a Skót Nemzeti Párt szavazott egységesen a kilépési folyamat elindítása ellen. A konzervatív oldalon egyetlen képviselő – a mindig is Európa párti miniszter, Kenneth Clarke – szavazott a tervezet ellen, így az ellenzék nélkül is meglett volna a többség.De Jeremy Corbyn, a Munkáspárt vezetője kijelentette: pártja nem vonja kétségbe a referendum eredményét, és a legszigorúbb pártfegyelmi szabállyal kötelezte képviselőit az igen szavazatra. A Munkáspárt megosztottságát jelzi, hogy 47 képviselő így is szembe ment a pártvezér utasításával.

A Skót Nemzeti Párt soha nem rejtette véka alá, hogy nem támogatja a kilépést, hiszen a népszavazás skóciai részeredményét tekintve a skótok többsége a maradás mellett voksolt. Ez rendben is van így, hiszen a skóciai képviselők épp azért ülnek ott az Egyesült Királyság parlamentjében, hogy az országos szintű ügyekben – mint például a külpolitika vagy a honvédelem – képviseljék választókörzetüket. A regionális ügyekben pedig a regionális – Skócia esetében az Edinburgh-i – parlament illetékes.

Nicola Sturgeon skót miniszterelnök azonban mintha erről nem kívánt volna tudomást venni. A népszavazás óta azzal érvelt, hogy mivel a skótok többsége maradás párti, Skóciának joga van feltételeket szabni a kilépéshez, sőt, akár meg is akasztani azt. Ellenkező esetben még akár újabb függetlenségi népszavazásra is sor kerülhet, utalt a lehetőségekre Sturgeon.

Azt, hogy a mintegy 5 millió skót többsége EU párti, nem vitatja senki sem. Csak éppen egy országos népszavazásnál ez nem számít: az eredményt az egész ország területén összesített szavazatok száma dönti el. Ahogy az amerikai elnökválasztáson sincs érdemi jelentősége annak, hogy ki kapott több egyéni szavazatot, de annak sem, hogy kinek hány ember ment el a beiktatására. Az lesz az elnök, aki a választói kollégiumok többségi szavazatát megszerzi. Lehet, hogy valaki mondjuk többet lábtempózik a távon, mint Hosszú Katinka, csak éppen az úszóversenyek szabályai szerint nem ezt mérik.

Skócia egyébként a Legfelsőbb Bíróság-i tárgyaláson is szót kapott, ahol felvetette, hogy az 50. cikkely aktiválásához a regionális parlamenteknek is hozzá kellene járulniuk. A Bíróság viszont egyértelműen kimondta, hogy a képviselők jóváhagyására egyedül a westminsteri parlament részéről van szükség. Sturgeon ennek ellenére mégis – jelképes – szavazásra kívánja bocsátani a kérdést Edinburgh-ban is. Az eredmény nem lehet kétséges, így a Legfelsőbb Bíróság ítéletét, még ha az eredeti kérdésben nem is a kormánynak kedvezett, Theresa May alighanem óriási megkönnyebbüléssel fogadta.

Mint ahogy megkönnyebbülve szállhatott fel a repülőre Washingtonban, miután első külföldi vezetőként egyértelműen sikeresnek ítélt megbeszéléseket tartott Donald Trump amerikai elnökkel. A britek számára különösen nagy eredmény volt, hogy Trump „100%-os” támogatásáról biztosította a NATO-t, és ismét megerősítette: kész gyorsan szabadkereskedelmi egyezményt kötni az Európai Unióból kilépett szigetországgal. Sőt, dicsérte is a briteket azért, hogy a kilépés mellett döntöttek.

A megkönnyebbülés azonban nem tarthatott sokáig: alig 24 óra múlva már robbant Donald Trump újabb elnöki rendeletének a híre. Theresa May ekkor még Ankarában volt, és a Tayyip Erdoğan elnökkel folytatott megbeszélések utáni sajtótájékoztatón úgy nyilatkozott: az Egyesült Államok bevándorlási politikája az Egyesült Államok belügye.

Rövidesen egyértelművé vált azonban, hogy Trump beutazási korlátozása – amelyet a BBC kezdettől fogva következetesen „utazási tilalomnak” nevez – olyan felháborodást keltett a hazai politikai életben és a fősodrú közvéleményben, hogy a miniszterelnök kénytelen lesz nyíltan állást foglalni az ügyben. Sőt, a Munkáspárt vezetője, és egy on-line petíció is arra szólította fel, vonja vissza a Donald Trumpot a legmagasabb szintű – a II. Erzsébet királynővel való találkozást is magában foglaló – hivatalos látogatásra invitáló meghívást.

Ami persze nagyon nehéz helyzetbe hozta Theresa Mayt, aki számára a Brexit kontextusában stratégiai fontosságúak a jó brit-amerikai kapcsolatok, míg – mondjuk Iránt leszámítva – az elnöki rendelet által érintett országok nem igazán tartoznak a világ legbefolyásosabb államai közé. Ugyanakkor azt sem engedheti meg magának, hogy ne bírálja a Nagy-Britanniában széles körben megosztónak és kirekesztőnek minősített rendeletet.

Theresa May végül azt a kompromisszumot választotta, hogy ő is hibásnak és megosztónak mondta ki Trump beutazási korlátozását, és hangsúlyozta: belügyminisztersége idején soha nem hozott ehhez hasonló döntést, és Nagy-Britannia a jövőben sem fog ilyet tenni. Trump elnök meghívását viszont – amely egyébként is csak hónapok múlva esedékes – nem halasztja el, mert ez az ország érdekét és biztonságát szolgálja.

A – kétségtelenül kellő előkészítés és megfelelő végrehajtási utasítás nélkül bevezetett – elnöki rendelettel kapcsolatos közfelháborodás azonban két okból is érdekes. Az egyik, hogy 2011-ben Barack Obama elnök hat hónapra szinte teljesen felfüggesztette az iraki menekültek beléptetését, amíg be nem vezették a korábbinál jóval szigorúbb ellenőrzést, ekkor azonban nyoma sem volt ilyen széles körű tiltakozásnak.

A másik, hogy miközben a tiltakozások egyik oka a menekültek befogadásának 120 napos – a szíriai menekültek esetében meghatározatlan ideig tartó – felfüggesztése, addig a szír menekültek befogadásában Nagy-Britannia sem jeleskedett túlságosan: a David Cameron által 2014-meghirdetett, és 2015-ben részben a közvélemény nyomására kibővített program keretében az elkövetkező öt év során 20 ezer szíriai befogadására tettek ígéretet. Ebből tavaly szeptemberig 4400 szíriai menekült telepedhetett le a szigetországban.