Törökországban vasárnap új nemzetgyűlést választottak. A tét nagy volt, de leginkább arról szólt, hogy a jelenlegi kormánypárt (Igazság és Fejlődés Pártja, AKP) képes lesz-e 2001, 2007 és 2011 után úgy nyerni, hogy egyedül alakíthasson kormányt. Az AKP győzött, de a voksok 41 százalékával, amely „csak” 258 helyet jelent az 550 fős Nagy Nemzetgyűlésben. Így a parlamenti többséghez (276 szék) még 18 képviselő hiányzik.


A voksok 25 százalékát megszerző kemalista Köztársasági Néppárt (CHP) ismét a legjelentősebb ellenzéki erő lesz a parlamentben, de nem több. Képviselőinek számát nem tudta érdemben növelni és még mindig messze van attól, hogy az AKP váltópártja legyen: képtelen új programmal és arculattal megjelenni, s így aligha van esélye arra, hogy kitörjön abból a kényelmes társadalmi burokból, amelynek a párt is terméke. A kemalista nacionalisták viszont előreléptek, 16,5 százalékra tornászták fel képviseleti arányszámukat. Az AKP korábbi szavazóitól sokan, köztük a fettulah gülenisták is valószínűleg rájuk voksoltak, ha követték az Egyesült Államokban élő vezetőjük intő szavait.

A vasárnapi törökországi voksolás legnagyobb nyertese a kurdok Népi Demokrácia Pártja (HDP), amely biztosan átlépte a 10 százalékos parlamenti küszöböt és közel 13 százalékos eredményével a következő években az ankarai nemzetgyűlés negyedik pártja lesz. Emberi jogi aktivista múltú, karizmatikus vezetőik a választási kampányban Törökország egészéhez is kívántak szólni. Arra törekedtek, hogy a törökországi kurdok őket tekintsék a „kurd pártnak”, a török politikai életnek pedig minden olyan szereplője a bal, balközép és liberális oldalon, no meg a nemzetiségek (örmények, szír keresztények, arabok) között, akik szájízének nem felel meg az előbbi három párt, rájuk voksoljanak. Ez bejött nekik. A kurdok jelentős része (közel fele) felsorakozott a HDP mögé. A másik felük pedig az AKP-re szavazott. A nem-kurdoktól kapott voksok is fontosak a pártnak: az ő képviselőik között kap majd helyet a legtöbb nemzetiségi képviselő is.

Az AKP a legtöbbet a kurd vidéken veszített. Három választáson át e párthoz került a kurdok szavazatainak többsége, mert az AKP új politikát hirdetett a kurd-kérdésben. Sőt, az AKP kormányzás többé-kevésbé pacifikálta a délkelet-anatóliai régiót. Most azonban a HDP egyes vidékekről kiszorította az AKP-t. Bizonyára nem tévedek, ha azt állítom, hogy az AKP szavazatvesztésének legalább fele, a kurdok miatt történt.

A török alkotmány értelmében 45 nap van kormányalakításra. Recep Tayyip Erdogan elnöknek, saját pártját, amelynek kampányában aktívan részt is vett, kell felkérnie kormányalakításra. Arról azonban, hogy az AKP mely pártot vagy pártokat hív koalíciójába, korai lenne biztosat állítani. Törökországnak az AKP-CHP nagykoalíció állna érdekében. De ez olyan lenne, mintha a vizet és tüzet próbálnánk összevegyíteni. A két párt között annyira megosztó erő Musztafa Kemal Atatürk örökségének eltérő értelmezése, hogy szinte alig van olyan, amiben egyet tudnának érteni. Így marad a két kisebb párt: a MHP és a HDP, amelyek szembefeszülnek egymással. A MHP a török nemzet értelmezését illetően doktriner kemálista: ellenzi a kurdok jogainak bővítését. A HDP pedig épp Törökország közigazgatási reformjáért és a kurdoknak adandó jogosítványok bővítéséért küzd. Az AKP bármelyiküket választja, gondja lesz vele.

Valószínűleg koalíciós kormányzás lesz másfél hónap múlva Törökországban. Ha véletlenül kisebbségi kabinet állna fel, az kérész életű lesz. De a megalakuló koalíciós kormány sem lesz valószínűleg hosszú életű, mert a török társadalom tekintélyes része, de az adott párt (MHP és/vagy HDP) tábora is, azt várja el képviselőitől, hogy állítsák meg az AKP erős mozdonyát. Ez elég nehéz lesz, mert a mozdonyvezető nem szokott hozzá, hogy letérjen az általa lefektetett vágányról. Lehet, hogy az bizonytalanság fenntartása a cél, s erre hivatkozva rövid időn belül az előrehozott választások kiírása. Így az AKP kaphatna egy újabb lehetőséget, hogy kiköszörülje a vasárnapi csorbát. Nem hiszem azonban, hogy egy éven belül az új voksolás más eredményt hozna, mint a vasárnapi.

Nem kétséges, hogy a török társadalom legnagyobb ereje az AKP, az a mozgalom, amely egyszerre re-tradicionalista az iszlám, mint államvallás visszaállításában, de egyben modernista is a gazdaságban és az állami élet szervezésében. Az 1923-2001 közötti világ kemalizmusával szemben egy sajátos „új oszmánizmus”-t hirdet, amelybe belefér a kurdoknak biztosított kulturális (vagy talán több) autonómia is. Csak az AKP és vele az „új oszmanizmus” elérte zenitjét, mert erőforrásai, szavazótábora valószínűleg tovább már nem bővíthető. Most lenne szükség Ankarában integrációs lépésekre, a divergáló erők közötti együttműködésre és egy az eddiginél szélesebb alapú török jövő meghatározására. Ehhez azonban nemcsak köztársasági elnök és miniszterelnök kell, hanem együttműködő pártelnökök és frakcióvezetők is. Azaz olyan nemzeti összefogásra lenne szükség, amelyre Törökországban régóta nem volt példa.