Nem nehéz összerakni, hogy hogyan is jutottunk el idáig. A Kormány és a parlamenti többség nyugati sajtónépszerűsége már 2010 nyarától romokban hevert, hiszen a médiatörvénnyel sikerült egyértelműen a nemzetközi újságíró-társadalom tudomására hozni: Magyarország nem az olcsó népszerűséget keresi. A további lépések, a bankadótól az alaptörvényen át a rezsicsökkentésig és az Európai Unióval folytatott vitákig, hol egyértelmű gazdasági érdekek mentén, hol ideológiai köntösben tört borsot különböző nyugati érdekcsoportok, és/vagy értelmiségi hangadók orra alá. Mindennek ellenére a Kormány és a parlamenti többség köszönte, jól volt, a javuló makrogazdasági adatok minket igazoltak, az ideológiai harc meg lecsendesedett – elsősorban azért, mert a különböző publicisztikai rovatokban már voltaképp minden csontot lerágtak a „magyar jelenség” elemzése kapcsán. De ha néha túl sok frontot is nyitottunk egyszerre, az az átütő érzelmi motívum, ami ahhoz kell, hogy valakit úgy igazán széles körben és szívből jövően utálni lehessen, még hiányzott. Ez a motívum kaphatott most szárnyra a déli határszakaszról szóló képekkel. A szögesdrótról, a síró gyerekekről, a dobált ételcsomagokról,a „gáncsoskodó” operatőrről szóló képsorok mind-mind csak ráerősíteni igyekeztek és tudtak a konzultációs kérdőív és a kormányzati plakátkampány valóban nem túl emberbaráti hangvételére. Hogy ezenközben a magyar rendőrség, több ezer közalkalmazott és civil segítő milyen emberfeletti munkát végzett, az nem jött át a nemzetközi tudósításokban.


A képek ereje pedig közismert: a törökországi strand homokjában fekvő halott kisfiú képe világszerte olyan részvét-hullámot indított el, amit semmilyen józan érv nem volt képes ellensúlyozni. Amikor a magyar miniszterelnök szombaton, a Bild Zeitungnak adott interjújában még azt mondta, hogy ő a saját politikáját nem egy fotó időhorizontján méri, akkor még nem lehetett tudni, hogy a képek érzelmileg kétségtelenül magával ragadó, bódító hatását mikorra mulasztja el a migrációs nyomás következményeinek kijózanító perspektívája.

Amikor egy héttel ezelőtt a gyerekeim osztálytársainak használt-ruha-adományait vittük le a nagyfai táborba, a röszkei gyűjtőponton, ahol a migránsok először találkoznak a magyar hatóságokkal, egyetlen egy sátor és néhány mobil wc állt. Egy hétre rá, az elmúlt vasárnap már egy kis falut találtunk ugyanott, rengeteg sátrat, különböző segélyszervezetek bázisait, szaniter egységek egész sorát – és persze rengeteg szemetet, amit a szegedi önkormányzat alkalmazottai próbáltak összeszedni. A német vendégek, akik – persze kiadós sajtó-támogatással – különböző segélyszervezetek és az evangélikus egyház képviselő voltak, látták, hogy az az embertelenség, amit ők a tudósításokból ismertek, egyszerűen nem igaz. S mégis, annak fényében, hogy Németország hány menekültet fogadott az elmúlt hetekben, s őket a német társadalom milyen lelkesen éljenezte, a mégoly segítőkész magyar hozzáállás is valamiféle lesújtó erkölcsi ítélet tárgya lett.

Épp az egyre magasodó határ-kerítéstől ballagtunk vissza az autókhoz, arról beszéltünk, hogy az aznapi újságban Margot Kaesmann, az egyik legnépszerűbb protestáns egyházi személyiség, korábbi püspök azt írta, hogy még több menekültet kell befogadnia Németországnak, a mellettünk gyalogló menekülteket kérdezve, hogy hová is mennek, mondták: to Germany insallah – no tehát ilyen körülmények között olvasta le az egyik vendég a hírt a telefonjáról:

Németország visszaállítja a határellenőrzést déli határainál, s teljes mozgósítást rendel el a rendőrségnél, vagyis „dzsörmeni insallah” egy darabig nem lesz olyan könnyen megközelíthető.

A Német Szövetségi Kormány vasárnap délutáni döntése a határellenőrzés visszaállításáról, korántsem örömteli esemény, hiszen a schengeni rendszer felfüggesztése számunkra is gazdasági hátrányokkal, kellemetlenségekkel jár. Német vendégeink arcán látható volt a csalódás és váltig állították, hogy a szigorítás csak átmeneti lehet. A helyzet azonban világos: a bajor tartományi kormány meggyőzte a szövetségi szintet: nem lehet tovább terhelni a mégoly impozáns német menekültügyi rendszert, ugyanakkor a tartományok közötti arányos elosztás sem tud igazán működni. Többek között azért sem, mert a migránsok is tudják: az újraegyesítés óta eltelt 25 év ellenére is a nyugati tartományok még mindig jobb állapotban vannak, s a menekült-táborok is kevésbé vannak kitéve a radikális erők indulatainak.

A német döntés mindenesetre egyértelműen biztató abból a szempontból, hogy azok, a nyugat-európai közvélemény számára olykor lelketlennek tűnő érvek is inkább meghallgatásra találnak az európai döntéshozatalban, amiket mi hangoztatunk már hónapok óta. Egy biztos: a valóban segítségre szorulóknak segíteni kell! De a segítség csak akkor lehet tartós, ha nem illúziókra épül, nem tesz betarthatatlan ígéreteket a társadalmi integráció végtelen lehetőségéről, hanem fenntartható megoldásokat keres. A mostanra kialakult helyzetben csak ilyen közös, európai megoldás lehet eredményes.