Akárhogy is történt, e sorok írójának számos esetben volt alkalma külföldi diplomaták, elemzők és újságírók körében felhívni a figyelmet arra, hogy az Orbán-szövegben megnevezett fél-diktatúrák nem ideális, követendő célként, hanem mint a „nemzetközi elemzések sztárjai” voltak megnevezve, továbbá arra, hogy a magyar választópolgárok biztosan nem lennének támogatói egy olyan rezsimnek, ami a nevezett államok berendezkedésének irányába igyekezne eltolni a hazai politikai rendszert.


Ahogy telt, múlt az idő, lassan elcsendesedtek a Magyarországot ért kritikák, vagy legalábbis megszokottá vált az unortodox megoldásokról szóló híradás. S ennek a legfőbb oka nem pusztán a megszokás általánosan ismert tünete, hanem az az egyre inkább mindennapos tapasztalattá váló jelenség, hogy ugyanis az a bizonyos bármi nem csak megtörténhet, hanem meg is történik. A migráció, a Krím félsziget orosz megszállása, a Charlie Hebdo elleni merénylet, majd az európai iszlamista akciók egész sorozata, az Iszlám Állam iszonyatosan kegyetlen akciói, a szíriai zűrzavar, az orosz-török villongások, majd kibékülések, a törökországi puccs, az észak-koreai fejlemények. S mind emellett a politikai stabilitás felbomlása számos komoly európai demokráciában: a spanyol kormányalakítás nehézségei, a francia elnöki rendszer tekintélyvesztése, s még hosszan sorolhatnánk.

Az elmúlt két évben számos konferencián hallgathattam végig a pesszimista előadók sokaságát, akik hosszasan keseregtek az európai integráció gyengülésén, a transzatlanti kapcsolatok megroppanásán, gyakran még a II. Világháború óta fennálló békerend fenntarthatóságát is kétségbe vonva. A „worst case scenario”- knak úgy másfél éve mindig része volt Marine LePen és Lengyelországban a PIS győzelme, na és persze aztán, ahogy egyre emelkedett a csillagzatja, liberális elemzői körökben, vagyis a „céh” tagjainak döntő többségénél, Donald Trump elnöksége. Ehhez hozzájött az olasz alkotmányos referendum kimenetele. Aggódni tehát mindig volt miért, s a korábbi mainstream, vagy legalábbis annak hitt politika összeomlása egyúttal a fent jelzett elemzői elit tekintélyét is jelentősen erodálta. A „Realpolitik” tudomásul vétele azonban nem jelent egyet a folyamatok irányának szótlan tudomásul vételével – s csak remélni tudom, hogy ez az elmúlt év írásaiból is kiderült. Az sem feltétlenül csak elégtételt okoz, hogy most az amerikai elnök is kerítést épít, s az amerikai nemzeti érdeket helyezi mindenek elé. S bár egy ilyen egyértelműen érdekvezérelt politika, ami a bilateralizmust egyértelműen a multilateralizmus fölé helyezi, akár még a kiszámíthatóság növekedését is jelentheti, a mi helyzetünkben ez a tendencia komoly kockázattal jár. Ennek elkerülése végett sokkal körültekintőbben kell elemezni az egyes szereplők belső társadalmi viszonyait, a belpolitikai szereplők érdekeinek rendszerét. S óvakodni kell attól, hogy a politikai kommunikáció szükségképp leegyszerűsítő eszközrendszere a gondolkodásunkra is rátelepedjék. Még akkor is fontos ez, ha olykor a fejünkhöz vághatják a parttalan relativizmus, vagy a se hal, se hús viselkedés vádját.

Éppen ezért nem a vészharangot kongatjuk, nem csettintünk megelégedetten, hogy „na ugye, megmondtuk”, hanem abban bízunk, amivel két évvel ezelőtt is kezdtük: Bánffy Miklós szavaiban. Nem a „titkos cselszövés” havi tizenvalahány alkalommal megjelenő írásaink tárgya, hanem végső soron a világban zajló folyamatok – olykor mégoly kegyetlen – racionalitásába vetett bizodalomnak olykor az önszuggeszciót sem nélkülöző megnyilvánulása. Innen is köszönöm szerzőink munkáját, s persze mindenekelőtt az olvasók bizalmát. Remélem, hogy a jövőben is rászolgálunk.