2014-ben, amikor az Iszlám Állam megjelent a térségben, Ankara, bár elítélte a szervezetet, meglepően békés kapcsolatot ápolt a ’kalifátussal’. Ez az időszak egyfajta Sitzkriegként értelmezhető, hiszen bár mindkét félnek megvolt a lehetősége, mégsem ártottak különösebben a másiknak. Moszul elfoglalásakor az Iszlám Állam túszul ejtette és három hónapon keresztül fogvatartotta az ottani török konzulátus munkatársait és családjaikat, összesen közel ötven embert. A brutalitásáról és könyörtelenségéről ismert szervezet – amely éppen ekkoriban gyilkolt meg kegyetlenül újságírókat – szabadon engedte a török diplomatákat és hozzátartozóikat. Ugyanúgy megmenekültek azok a katonák, akik a szír-török határtól alig húsz kilométerre, az Eufrátesz partján fekvő török enklávét, Szulejmán sah sírját őrizték. Ankara tagadta, hogy bármilyen egyezséget kötöttek volna a szervezettel, Erdoğan pedig a török titkosszolgálat sikerének tulajdonította a diplomaták elengedését.


Nemzetközi szinten – a törökországi kurdok részéről pedig különösen – ekkor vetődött fel először, hogy Törökország kettős játékot űzhet és lepaktált a szervezettel. Közel-keleti és nyugati államok is megvádolták ezzel Ankarát, amit még az Iszlám Állam egy parancsnoka is megerősített: a Newsweeknek adott interjúja szerint az Iszlám Állam legnagyobb szövetségesének tekintette Törökországot, és amíg a szervezet zsoldosai szabadon járhattak át a szír-török határon, az iraki kurd fegyvereseket meggátolta az átkelésben és az ISIS elleni harcban. Ankarát az Iszlám Állam katonai segítésével többnyire a török ellenzékiek és a kurdok vádolták meg, 2014-ben azonban Obama is felszólította Törökországot, hogy vágja el a szervezet kiterjedt hálózatait, amelyeken keresztül eladják az olajat. Az amerikai konzervatív Heritage Foundation egyik kutatója ezt azért nevezte elbukott kérésnek, mert állítása szerint Törökország, különösen pedig a kormányközeli politikusok jelentős haszonra tesznek szert az Iszlám Állammal való olajkereskedelemből.

Az Iszlám Állam eleinte valóban nem akarta felbőszíteni a nagyobb és erősebb szomszédot: szüksége volt Törökországra a túléléshez és a megerősödéshez, hiszen ez az ország jelentette számára a kaput a világ felé. A külföldi harcosok Isztambulon és a déli városokon keresztül érkeztek Szíriába, ugyanitt csempészték be a fegyvereket és a pénzt, valamint vitték a feketepiacra a műkincseket és az olajat; csak utóbbi eladásából havonta tízmillió dolláros bevételre tesznek szert. A szervezetnek nem is volt nehéz dolga: Ankara nem koncentrált a kilencszáz kilométer hosszú szír-török határ védelmére, így becslések szerint mintegy tizenkétezer dzsihadista jutott Szíriába és Irakba Törökországon keresztül. (Kilisben élő szír menekültek 2015 elején még jelen sorok írójának is felajánlották, hogy a zöldhatáron átviszik Szíriába.)

A hallgatólagos megállapodás Ankarának is jó volt, hiszen az Iszlám Állam két török ellenség, a kurdok és a szír rezsim ellen is keményen harcolt.

Ezt az időszakot egy rövid átmeneti periódus követte, amely során az Iszlám Állam elszórtan merényleteket hajtott végre az országban válaszul a határ szigorúbb ellenőrzésére és arra, hogy Törökország aktívabb szerepet vállalt az USA által vezetett Iszlám Állam-elleni nemzetközi koalícióban, valamint megnyitotta a koalíció gépei előtt az adanai Incirlik légibázist is.

Az Iszlám Állam tavaly június 28-i merénylete az isztambuli Atatürk reptéren jelentette a valódi hadüzenetet, hiszen oda csaptak, ahol a legjobban fáj Törökországnak: a török gazdaság és turizmus szimbolikus fellegvárába. Isztambul a világ hatodik leglátogatottabb városa, reptere pedig Európában a harmadik, világon pedig a tizenegyedik legnagyobb. A terminálon történtek végképp romba döntötték a biztonságos Törökország képét, amely így mind kereskedelmi partnerként, mind turistacélpontként vesztett vonzerejéből – ez pedig jelentős pénzügyi, gazdasági, valamint további társadalmi problémákat okoz.

Az Iszlám Állam kezdeti tevékenysége valóban kapóra jött Törökországnak: közös ellenségnek számít mind a szíriai rezsim, mind pedig a kurdok, a szervezet pedig mindkettő ellen szakadatlanul harcolt. Számtalan vád született, miszerint Ankara összejátszik a szervezettel. Ezt voltak hivatottak alátámasztani kurdok által lobogtatott pecsétek, amelyeket a dzsihadisták a határokon kaptak, valamint a wikileaks által közölt anyagok. Bár eleinte valóban nem ártott a törököknek az Iszlám Állam, és tulajdonképpen a nemzetközi közösség eleinte nem is tudta, hogy mihez kezdjen a szervezettel, vagy egyáltalán komolyan vegye-e, kérdés, hogy Erdoğan valóban kockáztatná-e az ország biztonságát a pillanatnyi előnyökért. Márpedig az Iszlám Állam kezdetektől hangoztatta a nyugati romlottság eltörlését, és erről szólt a január 1-jén az egyik isztambuli szórakozóhelyen elkövetett merénylet is. A 99 százalékában muszlim lakosságú Törökország (alkotmánya szerint) egy szekuláris demokrácia, ahol érvényesül a nemi egyenlőség, az emberek alkoholt isznak, szórakoznak a böjt alatt is, emellett a NATO tagja, felvételt kért az EU-ba, és kibékült Izraellel. Törökországban tehát minden megvan, ami szemet szúr az Iszlám Államnak, amely a török társadalmon belül is növekvő támogatottságra tesz szert. Elég csak belegondolni abba, hogy a merényletek jó részét nem külföldi dzsihadisták, hanem az Iszlám Állam török szimpatizánsai követték el, emellett jelentős sejtek alakultak ki a dél-törökországi térségben (Gaziantep, Şanlıurfa, Adıyaman), valamint a legkonzervatívabbnak tartott városban, Konyában is, ahol nem ritkán belebotolhatunk a szervezet zászlajába is.

Valószínűtlen, hogy a török kormány napjainkban együttműködne az Iszlám Állammal, de tény, hogy a szervezet sokat profitált az első időszak török tétlenségéből, aminek köszönhetően Törökország egy olyan szörnyszülött megerősödéséhez adta áldását közvetlen szomszédságában, amellyel nem tud mit kezdeni, és amely óriási veszélyt jelent biztonságára. Akár tudatosan fordította el a fejét Törökország, akár rosszul mérte fel az Iszlám Állam jelentette problémát, nagy árat kell fizetnie érte. Az al-Kaida elleni háború során a nagyhatalmaknak már meg kellett volna tanulniuk, hogy egy terrorszervezet ellen nem lehet hagyományos háborút vívni. Az ISIS persze más, hiszen egy meghatározott terület felett is ellenőrzést gyakorol, de terrorcselekményeit ugyanúgy elszórtan, más országokban hajtja végre. Utóbbiak pedig akkor is rettegésben tartják majd a céltársadalmakat, ha Irak és Szíria területéről sikerülne kisöpörni a szervezetet.