A válaszra nem kellett sokáig várni, mert 1983-ban eljutottam a szigetországba, ahol bár számtalanszor elhangzott „az elnyomó Batista-rezsim” szófordulat, az ország működőképes része még a forradalom előtti időkből maradt ott, beleértve a szállodákat, és főleg az autókat. A Hotel Nacional bárjában játszó Irakere együttes zenéjének nagyszerűsége – és persze a rum - még azokat a szovjet hivatalosságokat is láthatóan magával ragadta, akik amúgy igen szigorú arckifejezéssel jöttek-mentek az art deco épület falai között. Egyszer a lift helyett a lépcsőházon át akartam lejutni a hallba, amikor is az egyik tengerre néző ablakban egy géppuskafészek látványa lepett meg. A katonai ellenőrzés nem csak az esetleg támadni próbáló amerikai imperialisták felfedezését szolgálta, hanem főleg a közeli Florida partjaira elvágyódó kubaiak szemmel tartása miatt volt fontos. Ezek után nem csodálkoztam, hogy a korábban oly virágzó vitorlás-élet is megszűnt, csak a parti őrség naszádjai cirkáltak a láthatáron. Tizegynéhány évvel később a floridai Key Westen mindent megtudhattam a kubai parti őrség viselt dolgairól, a menekültek sorsáról, s persze a kubai politikai helyzet alakulásáról is.


E nosztalgikus bevezetőt a Barack Obama – Raul Castro találkozó ihlette, amire az Amerikai Államok Szervezetének panamavárosi csúcstalálkozóján került sor vasárnap. Közel 60 éve nem került sor ilyen szintű eszmecserére, így nem csoda, hogy a négyszemközt eltöltött 80 perc oly sűrűn kapja meg a „történelmi” jelzőt. Tudjuk, hogy a múlt év végén gyorsult fel a közeledés, ami a Szentszék és személyesen Ferenc pápa egyre aktívabb diplomáciai tevékenységének is köszönhető. A katolikus vonal erejét jelzi persze az is, hogy néhány éve az Egyesült Államokban is többségben vannak a római egyház hívei, és hogy John Kerry külügyminiszter is katolikus. December óta a mostani találkozóig is már sok minden történt. Tárgyalnak a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételéről, a gazdasági szankciók enyhítéséről, de a megszüntetésükről a Kongresszusnak kell döntést hoznia. Az eddigi 500 helyett havonta 2000 dollárt utalhatnak át rokonaiknak az USA-ban élő kubaiak. Az exportkorlátozások is megszűnnek, és már él a közvetlen telefonvonal a két ország között. Utazási könnyítéseket is bevezettek, persze önállóan továbbra sem utazhat bárki az USA-ból Kubába, de a szervezett beutazás lényegesen kisebb adminisztrációval jár majd, és még az amerikai hitelkártyákat is elfogadják majd.

Nincs persze egyetértés olyan lényeges ügyekről, mint az elhíresült guantanamoi támaszpont sorsa vagy az egykor kisajátított amerikai vagyonért járó jóvátétel – az elvi, emberi jogi és a politikai rendszert érintő kérdésekről nem is beszélve. Ám - a jelek szerint - mindez messze nem annyira fontos, mint az a tény, hogy a kubai békülékenységgel Obama kihúzta a szőnyeget azok alól, akik Dél-Amerikában fennhangon szidják az amerikai imperialistákat, mint például a venezuelai és az ecuadori elnök. Ettől persze még lehetett volna valamilyen politikai ellentételezést kérni a gazdasági szankciók enyhítéséért. Obama Kuba-politikája, – amit az elnöki ambícióit tegnap bejelentő Hillary Clinton is támogat – jól jöhet még a demokratáknak a közelgő választási kampányban, bár az egyre öntudatosabb hispán közösségben legalábbis vegyes a „kiengesztelődés” megítélése. A kubai kötődésű republikánusok hallani sem akarnak a Castro-rezsim ilyen módon történő szalonképessé tételéről, a kubai diplomácia fokozottabb washingtoni jelenlétét pedig komoly nemzetbiztonsági kockázatnak tekintik. Éppen ezért a kubai embargós politikával kapcsolatos kongresszusi döntés végeredményét sem könnyű egyelőre megjósolni.

De ellentmondásos az európai visszhang is, tekintettel arra, hogy az ügyben leginkább érdekelt Spanyolország, úgy is mint az uniós Kuba-politika legfőbb zászlóvivője, eddigi erőfeszítéseit és konkrét befektetéseit látja veszélyeztetve egy látványos amerikai gazdasági térnyerés esetén. A kubai diplomácia ügyességén is múlik, hogy a versengő mosolyoffenzívából milyen gazdasági előnyöket tud kovácsolni – persze csak úgy, hogy a jelenlegi politikai rendszer fennmaradását semmi se veszélyeztesse.

Tavaly tavasszal Washingtonban egy jazz-koncerten találkoztam a nemrég Budapesten is fellépett Arturo Sandovallal, az 1983-ban Havannában hallott Irakere együttes azóta óriási karriert befutott – s persze az Egyesült Államokba kivándorolt – trombitásával. Mialatt a lemezét dedikálta megkérdeztem tőle, hogy mit gondol a kubai viszonyokról. Türelem, sok türelem, mondta jellegzetes spanyolos angolján. Ugyanezt mondta Raul Castro is a panamavárosi sajtótájékoztatón. Azt hiszem, hogy ezen kívül másban aligha értenének egyet.

 

A cikkel kapcsolatos véleményeket, hozzászólásokat a blog Facebook oldalán várjuk!