Adott egy előrejelzés. A jelenlegi környezeti tendenciák alapulvételével 2050-re a szubszaharai Afrikában 600 millió főre is nőhet azok száma, akik megfelelő mennyiségű és minőségű vízkészlet hiányától szenvednek. A közelmúlt tapasztalatait figyelembe véve pedig könnyen beláthatjuk, hogy ez nem is annyira távoli valóság. A számos környezeti anomália között az egyik legaggasztóbb éghajlati válság nemrég Afrika szarván alakult ki, ahol 2016-ban kis túlzással mindkét esős évszak elmaradt, s ez várhatóan 2017-ben is így lesz. Teljesen egyértelmű, hogy e körülmények az Európára nehezedő migrációs nyomást tovább szítják, így a kibocsátó területek konszolidálása az Unió jövőjét illetően stratégiai kihívásként értelmezhető.


Ezen a téren tagadhatatlanul markáns előrelépés, hogy a tavaly szeptemberi pozsonyi csúcs óta a közösségi diskurzusban a konszolidáció és a humanitárius aktivizálódás ügye egyre inkább előtérbe kerül. A közösség vezetői a legutóbbi máltai csúcson is hasonló konklúzióra jutottak, miszerint Líbia stabilizálásához és a parti őrség megerősítéséhez hathatós európai támogatást szükséges biztosítani (persze mi másról is dönthettek volna a szomszédos Málta szigetén). A kilátásokat pedig kifejezetten javítja, hogy a legfőbb humanitárius gócpont, Szíria megsegítésére az Európai Bizottság által 2016-ban elfogadott 3 milliárd eurós segély mellett főként Németország, Spanyolország, Svédország, Franciaország, Finnország, Olaszország és az Egyesült Királyság szintén komolyabb összegű segélyeket folyósít.

Ez persze korántsem puszta jószándékból történik, hiszen az említett államok, mint migrációs célországok, vastagon érdekeltek a válságterületek pacifikálásában. Az utóbbi évek során azonban a globális humanitarizmus elitklubjában – nem kis tiszteletet kiváltva – egy olyan állam is egyre jelentősebb szerephez jutott, ahol a migrációs krízis káros hatásaival csak közvetetten érintkeznek. A szóban forgó ország nem más, mint Lengyelország, ahol a segélyezés több szinten is gyökeret vert.

A hivatalos statisztikák tükrében Lengyelország kormánya 2016-ban kezdő lépésként 10,72 millió eurót fordított a szíriai konfliktus áldozatainak megsegítésére, melyet a mostani tervek szerint további 1,5 millió euróval bővítenek ki. Igaz, ez az összeg messze eltörpül a szíriai háború kirobbanása óta folyósított 1,3 milliárdos német, vagy az 1,9 milliárdos svéd ráfordítási szintektől, ugyanakkor a tavalyi 19 millió eurós olasz támogatás tükrében a lengyelek szíriai erőfeszítése sem lebecsülendő.

Ezen a téren külön örvendetes, hogy a lengyel humanitárius törekvések zászlóvivőjeként a Polish Humanitarian Action(PAH) nevet viselő nemzeti NGO jelenik meg, így biztosított, hogy a Varsó által utalt pénzek még véletlenül se tűnjenek el az ENSZ bürokratikus útvesztőiben. A legfrissebb adatok szerint a PAH 2014 óta több mint 650 000 szíriainak nyújtott segítséget. Tevékenységük a lisztszállítmányokon keresztül elsősorban az élelmezésre fókuszál, melynek 25 tonnás átlagos havi volumene egy hónapban 75 ezer szíriai rászoruló kenyérellátását biztosítja (és akkor a dél-szudáni, szomáliai és ukrajnai PAH missziók szintén jelentős eredményeit még nem is említettük).

A PAH ráadásul az élelmezés terén felmutatott érdemek mellett az innovatív szellemiségű jótékonysági akciók terén is egyedülálló jó-gyakorlattal rendelkezik. Ez utóbbi kapcsán az alapötletet a Forgotify nevű alkalmazás adta, ami a rendkívül népszerű Spotify digitális zene archívumban sohasem hallgatott közel 4 millió zeneszámot tartalmazza. A koncepció lényege, hogy az „elfelejtett” számok meghallgatásával a felhasználók a PAH részére adakozhatnak, így a kampány kedvező feltételeket teremt a 4 millió kiskorú szíriai „elfelejtett” menekült megsegítésére, főként úgy, hogy minimális összegű adományokkal is számottevő eredményeket lehet elérni (6,4 dollárból már 100 ember napi kenyérellátása biztosítható).

A szíriai törekvésekkel párhuzamosan azonban a térségben érdemes a lengyelek libanoni és ciszjordániai humanitárius tevékenységeiről is pár szót ejteni. Libanonban ugyanis a Lengyel Nemzetközi Segélyezési Központ (PCPM) nevű szervezet körülbelül 3000 fő befogadására képes menekülttábor-hálózatot üzemeltet, míg Ciszjordániában 70 farmon mezőgazdasági, vízkezelési és élelmiszeripari fejlesztéseket hajt végre, mellyel a terület fenntarthatósági problémáihoz kíván hathatós megoldást biztosítani. Mindeközben a PCPM hasonló fejlesztéspolitikai projektekkel Ukrajnában, Grúziában, Tádzsikisztánban, Etiópiában és Dél-Szudánban szintén megtalálható, ez pedig kétségkívül Lengyelország karitatív reputációját újabb magaslatokba helyezi.

De visszatérve az afrikai vízhiány kritikus problémájához: mióta Varsó a 2010-es évek elején meghirdette saját déli nyitását, lengyel barátaink ebben a szegmensben is jelentős fejlesztési aspirációkat táplálnak. A szubszaharai térséget megcélzó fejlesztéspolitikai (elsősorban kötött segélyezési hitelezési) koncepció azonban még véletlenül sem akar túl sokat markolni! A lengyel stratégák megfelelő előkészítés után ugyanis helyesen ismerték fel, hogy az afrikai piacon a volt gyarmattartók mellett hitelkonstrukcióikkal csakis akkor van esélyük potens szereplőként megjelenni, ha értelmetlen csapongás helyett kizárólag egy-két stratégiai szektorra fókuszálnak, illetve ha afrikai partnereiktől hiteltörlesztési kormánygarancia helyett sokkal inkább a lengyel alvállalkozók bevonását várják.

Lengyelország esetében a déli nyitás elsősorban az afrikai agráriumot, kisebb részben pedig az IKT szektort fedi le, mivel ezek erősítése a térség humanitárius fejlesztéséhez nélkülözhetetlen tovagyűrűző hatások (spillover effects) felszabadítására képes. Ezen elképzelés jegyében fogant meg többek között az a 110 és 105 millió dollár értékű kétoldalú hitelmegállapodás, melyek biztosítják, hogy lengyel cégek Kenyában, illetve Tanzániában magas színvonalú mezőgazdasági fejlesztéseket hajthassanak végre. Ráadásul, ha a két ügyletet a 120 millió dollár értékű 2016-os kenyai német befektetéssel vetjük össze, egyértelművé válik: Afrikában a lengyelek az európai „nagyokkal” egy ligában játszanak, s nem is akárhogyan.

Mindezzel Lengyelország kifejezetten jól láttatja, hogy az öreg kontinenst sújtó migrációs válság hosszú távú megoldásának kulcsa nem csak a határok védelmében, hanem a konfliktuszónák felszámolásában is ugyanúgy keresendő. A részvétel persze fakultatív, bár erősen ajánlott. Főleg, ha valaki amúgy „víznagyhatalmi” vágyakat dédelget.