Párbeszéd nélkül ugyanis nem lehet békés, egymásra figyelő és egymást megértő, elfogadó világot építeni: a vallásokon belüli és közötti párbeszéd ösztönző módon hat a kultúrák és a nemzetek közötti párbeszédre is. E párbeszédnek adott óriási lendületet a Nostra aetate kezdetű nyilatkozat, amelyet éppen 50 évvel ezelőtt fogadtak el a II. Vatikáni Zsinat legvégén, 1965-ben. E nyilatkozat új alapokra helyezte a római katolikus egyház és a más vallásúak viszonyát: a dokumentum arra buzdította és buzdítja ma is a római katolikus híveket, hogy ismerjék el a más vallásokban meglévő igazságot, ill. hogy működjenek együtt a nem keresztény vallások híveivel.


E rövid cikkben néhány hangsúlyos, lényegi gondolatát idézem ennek a valóban paradigmaváltást jelentő nyilatkozatnak, amely elsősorban a keresztény-zsidó párbeszéd terén jelentett óriási előrelépést a 20. század második felében. Az iszlámmal mindössze két bekezdés erejéig foglalkozik az enciklika, ám annak megállapításai a keresztény-iszlám párbeszéd lehetősége szempontjából lényegesek.

A dokumentum azt állítja a középpontba „ami az emberekben közös és közösségre vezeti őket” – olvashatjuk a Nostra aetate nyilatkozatban. Mi az hát, ami közös bennünk? „Az összes nemzet ugyanis egy közösség, közös az eredetük, hiszen Isten népesítette be az emberi nemmel a föld színét, ugyanaz a végső céljuk is, tudniillik Isten, akinek gondviselése, jósága és üdvözítő terve mindenkire kiterjed, s végül a választottak összegyűlnek a szent városba, melyet Isten ragyogása fog megvilágítani, s ahol a nemzetek az Ő világosságában fognak járni.”

„Krisztus Egyháza ugyanis elismeri, hogy hitének és kiválasztottságának kezdetei Isten üdvözítő misztériumának megfelelően már a pátriárkáknál, Mózesnél és a prófétáknál megtalálhatók. Vallja, hogy a Krisztus-hívők a hitben Ábrahám fiai.” Továbbá, „azt sem feledi, hogy a zsidó népből születtek az apostolok, az Egyház alapjai és oszlopai és az a sok tanítvány, aki Krisztus evangéliumát elsőként hirdette a világnak.” Keresztényként nem véletlen idézem e sorokat: hitünk a zsidóság hite és története nélkül értelmezhetetlen, gyökértelen. Saját identitásunkhoz hozzátartozik a zsidóság több ezer éves történelme, hite, meggyőződése. Ez az az alap, amely számunka lehetővé teszi a dialógust, és amely tiszteletet ébreszt „idősebb testvéreink” iránt.

Ehhez természetes módon tartozik hozzá a fájdalmas múlttal való szembesülés, szembenézés is. A zsinat emlékeztet rá, hogy a keresztények lélekben kapcsolódnak „Ábrahám törzséhez”. Az antiszemitizmus minden megnyilvánulását erőteljesen elítéli a Nostra Aetate. Maga a nyilatkozat szövege fogalmaz ekként: „Ezen kívül az Egyház – mely elutasít minden üldözést, bárkit is érjen – megemlékezvén a zsidókkal közös örökségről, nem politikai megfontolásoktól, hanem evangéliumi vallásos szeretettől indítva fejezi ki sajnálatát a gyűlölet, az üldözések és az antiszemita megnyilvánulások miatt, bármikor és bárki részéről érték a zsidókat.” Fontos azonban azt is hangsúlyozni, hogy a II. Vatikáni Zsinat „nem kívánja”, nem szeretné a zsidókkal való párbeszédet a holokauszt tragédiájára leszűkíteni, és megállapítja, hogy a kölcsönös tiszteletet mindenekelőtt a „Szentírás tanulmányozásával, a teológiai és testvéri párbeszédekkel lehet elérni.”

De nem csak a múlt, hanem a jelen és a jövő is összeköt bennünket. Az előttünk álló kihívásokra csak közösen tudjuk megtalálni a válaszokat, és a cselekvésnek is csak közösen van értelme – bevonva a dialógusba az iszlám híveit is. A kihívások globális szinten jelentkeznek, szinte megoldhatatlanok. Ilyen körülmények között minden jóakaratú embernek együttes felelőssége a párbeszéd, a közös gondolkodás és a közös cselekvés. Ezt tudva, ezeket a kiindulópontokat elfogadva van lehetőségünk és esélyünk arra, hogy az előttünk álló kérdésekre megtaláljuk a közös válaszokat és a hatékony cselekvés lehetőségét.

Ma, amikor a terrorizmus légkörében az egymástól való totális elidegenedés fenyeget és úgy tűnik, hogy a félelem árnyékolja be a keresztény és az iszlám kapcsolatokat csakúgy, mint a zsidó-iszlám kapcsolatokat a napi hírek és sok helyen a napi valóság szintjén, mindennél aktuálisabb az enciklika megértése és megélése minden felekezethez tartozó kereszténynek, és a bölcsességgel való közelítés a más kultúrákat megalapozó, hordozó vallásokhoz, s adott esetben a közös gyökerek, értékek felismerése.