A baloldali előválasztásra összesen hét politikus jelöltette magát, mely szám szerint megegyezik a jobboldali előválasztás résztvevőivel, ugyanakkor karakterüket tekintve teljesen eltérő csapattal szembesülünk. Míg a republikánusok esetében főként a párt fősodrába tartozó, jelentős kormányzati tapasztalattal rendelkező politikusok vettek részt a versengésben, addig a baloldal esetében kis túlzással a névtelenség homályából előlépő személyek jelentek meg a ringben. Kivételt csupán két személy, a 2014-ben lemondott gazdasági miniszter, Arneaud Montebourg, illetve a miniszterelnöki tárcától a kampány érdekében nemrég megváló Manuel Valls képez, akik ezzel az előválasztás legnagyobb várományosaként pozícionálhatják magukat.


Kettejük között elméletben a legnagyobb különbség, hogy Montebourg politikusként a hagyományosan baloldali értékek megtestesítőjeként jelenik meg, míg vele szemben a kormányfőként vállalkozóbarát fordulatot végrehajtó Manuel Valls a szocialista tábor liberális szárnyát képviseli. Ez a felállás azonban csak a közelmúltig volt igaz. Míg Montebourg jelöltként kereslet oldali reformjavaslataival (pl. a munkatörvénykönyv enyhítése, szociális járulék csökkentése, a nemzetközi szabadkereskedelmi egyezmények elutasítása, Made in France termékek támogatása, transzparens bértörvény, stb.) megmaradt a mainstream baloldali értékek talaján, addig Valls némi szemfényvesztéssel megfűszerezve eddigi nézeteit szegre akasztotta, s a szociálliberális térfélről a szociáldemokrata táborhoz sorolódott be. Ezt jól tükrözik a pár napja bejelentett kampányígéretei is (pl. általános alapjövedelem bevezetése, az elmúlt időszak adóterheinek visszametszése, szociális járulékcsökkentés, túlórák járulékmentesítése, stb.), melyek egyértelműen a Montebourg-féle keresletoldali kampányra hajaznak.

Egyértelmű, hogy javaslataikkal mindkét versenyző a baloldali politikai erőtér közepét kívánja meghódítani, hogy saját táborukkal kiegészítve szilárd mobilizációs alapot biztosíthassanak maguknak. Nem véletlen, hogy az előválasztási vetélkedés leginkább mobilizációs küzdelemként írható le. Valls stílusváltása azonban könnyen visszájára fordulhat, ugyanis az adócsökkentésre, vagy a rendeleti úton bevezetett törvénykezés radikális korlátozására irányuló javaslata enyhén szólva is képmutatónak nevezhető, mivel miniszterelnökként,főként az utóbbi módszerrel, ő maga is többször élt. Sőt, az elnökről, mint korábbi főnökéről tett félreérthető kijelentései az elnökpártiak szemében még Valls oly nagyra tartott lojalitását is megkérdőjelezik. Így egyáltalán nem véletlen, hogy volt kormánya nem mutat egységes kiállást az ex-miniszterelnök mögött.

Hiába vezet tehát a felmérésekben Valls, pálfordulása könnyen a 2016-os veszteséglista aljára sorolhatja. Igaz, a legfrissebb felmérés szerint Valls az első fordulóban a szavazatok 43 százalékát szerezheti meg, míg Montebourgot 25 százalékra taksálják. Valls ezzel a második fordulós győzelem kapujába kerülhet, főként úgy, hogy az előrejelzés a második etapban 55 százalékra méri. A statisztikákkal azonban óvatosan kell bánnunk, hisz a novemberi republikánus előválasztáson már láthattuk, hogy a jóslatok nagyrészt fabatkát sem érnek. Valls győzelmét ezért még egyáltalán nem tekinthetjük biztosnak. A második fordulóban ugyanis mozgástere feltehetőleg be fog szűkülni, mivel a kieső riválisok támogatói leginkább Montebourg táborát fogják erősíteni. Ennek megfelelően kiélezett fináléra számíthatunk, ahol a tények ismét könnyen felülírhatják a várakozásokat.

De fontos-e egyáltalán, hogy ki lesz a baloldal jelöltje? A szocialisták történelmi mélyponton hevernek, így lehet-e igazi tétje egy ilyen procedúrának? Főként úgy, hogy egy decemberi felmérés szerint a megkérdezettek 73 százaléka egyik baloldali jelöltnek sem tulajdonít komolyabb jelentőséget, míg 67 százalékuk szerint a választásokat követően a baloldal léte is veszélybe kerülhet. A félelmeket pedig csak erősíti, hogy a baloldali politika két meghatározó személyisége, a radikálisabb hangot megütő Jean-Luc Mélenchon és a nyáron lemondott, balközép elveket hangoztató volt gazdasági miniszter Emmaneul Macron az előválasztást negligálva egyből a tavaszi elnökválasztásra nevezett be, mely a baloldali szavazótáborba már most súlyos ékeket ver.

Kettejük közül az En Marche (Mozgásban) névre keresztelt mozgalmát elindító Macron okozhat kellemetlen meglepetéseket, őt ugyanis decemberben már népszerűbbnek mérték, mint a győztes helyen várt republikánus François Fillont. Ez persze nem azt jelenti, hogy a népszerűségi indexet automatikusan szavazatokká konvertálhatjuk, annyi azonban elmondható, hogy Macron szavazótábora stabilan 14-15 százalék között mozog, mely Valls ellenében akár még tovább is bővülhet, bizonyítva a balközép politikus erős centrális beágyazottságát.

A baloldali megosztottság láttán egyre nagyobb a valószínűsége, hogy a tavaszi elnökválasztás második fordulója a konzervatívok és a Nemzeti Front fináléja lesz. De ne legyünk naivak! Vallsnak és Macronnak egyáltalán nem áll érdekében sem bejutni a második fordulóba, sem megnyerni a választásokat. A racionalitás talaján állva az ő igazi céljuk nem lehet más, minthogy a baloldali erőtér romjain újraépítkezve a 2022-es elnökválasztáson személyükben a szocialista tábor messianisztikus megmentőjeként jelenhessenek meg. A baloldali előválasztás egyetlen tétje így az, hogy Valls megy-e a veszteséglistára, vagy szembeszállhat az általa XXI. századi Brutusnak titulált Macronnal a baloldal megmentéséért. Magasztos célok, de egyáltalán nem biztos, hogy a választók a Szocialista Párt és Macron politikai cicaharcát szavazatokkal is méltányolni fogják. Mindez akár egy új baloldali pártpolitikai térkép megrajzolását is szükségessé teheti.