Minden nagyvállalatnak van stratégiája. De ha változnak a körülmények – mert például kiderül, hogy a vásárlók inkább az egyik, semmint a másik terméküket kedvelik, vagy például összeomlik egy fontos piacuk – egyetlen részvényes sem fogja számon kérni a vezetéstől, hogy mért nem hajtották végre az eredeti stratégia minden lépését. Sőt, azt várják el, hogy a cég dinamikusan alkalmazkodjon a megváltozott körülményekhez.


Ha viszont a politikában valaki választási ígéretet tesz, és – esetleg ezért, de az is lehet, hogy ettől függetlenül – megnyeri a választást, azt az ígéretet be kell tartani, ha kő kövön nem marad, akkor is. A brit miniszterelnök az Európai Uniós-s tagságról kiírandó népszavazással most épp ilyen helyzetbe került.

A választási kampány hevében úgy tűnt, hogy az Unióból való kilépést szorgalmazó Egyesült Királyság Függetlenségi Párt (UKIP) értékes szavazatokat hódíthat el a konzervatívoktól, amit csak azzal lehet megakadályozni, ha Cameron is megígéri: a népakaratra bízza, hogy országa az Európai Unió tagja maradjon-e vagy sem.

Ez az ígéret akkor, egy esetleges választási vereség lehetőségének fényében nem tűnt kockázatosnak. Később azonban kiderült, hogy az alapvetően Unió párti Cameron kettős kockázatot vállalt: nem csupán népszavazást ígért (amelynek kimenetele definíció szerint nem tőle függ), hanem a benn vagy kinn kérdésben elfoglalandó saját pozícióját is attól tette függővé, hogy sikerül-e kielégítő mértékben megreformálnia az Egyesült Királyság és az Unió viszonyát.

Cameron nyilván azt remélte, hogy sikerül majd Brüsszeltől olyan látványos engedményeket kicsikarnia, amelyek birtokában ő és egész kormánya teljes mellszélességgel kiállhat a tagság fenntartása mellett, amivel aztán a választók többségét is sikerül a maradás mellé állítani, és ezzel az uniós tagság kérdését újabb néhány évtizedre le lehet zárni.

Csakhogy szinte semmi sem eszerint az ideális forgatókönyv szerint történt. Kezdve azzal, hogy a legfeljebb koalíciós kormányzásban reménykedő konzervatívok abszolút többséget szereztek, míg a rettegett UKIP-nek csak egyetlen mandátum jutott. Igaz, ez a gyenge szereplés részben a választási rendszernek köszönhető, de lehet, hogy a népszavazás ígérete nélkül sem jelentettek volna akkora veszélyt a konzervatívokra.

A UKIP-től való félelem azonban nemcsak a népszavazás tényében mutatkozik meg, hanem abban is, hogy David Cameron milyen engedményeket kíván elérni Brüsszeltől. A UKIP EU-val szembeni egyik legsúlyosabb kifogása ugyanis épp a munkaerő Unión belüli szabad áramlása volt. Pontosabban az, hogy ennek következményeként az EU állampolgárok korlátozás nélkül telepedhetnek le az Egyesült Királyságban, és vehetik igénybe az ország igencsak grandiózus egészségügyi és szociális ellátását. Nigel Farage, a UKIP vezetője azzal érvelt, hogy mivel a szabad munkaerő-vándorlás az EU egyik alappillére, a – főként a 2004 után csatlakozott tagállamokból érkező – tömeges migrációnak csak az Unióból való kilépéssel lehet véget vetni.

David Cameron szerint viszont van a kilépésnél kevésbé drasztikus megoldás is: ha a frissen érkezetteknek az első négy évben nem járnának szociális juttatások, fél év sikertelen álláskeresés után pedig egyszerűen hazaküldenék a nem brit Uniós állampolgárokat, jelentősen csökkenne a bevándorlás. Ami önmagában lehet, hogy igaz, de borítékolható volt, hogy ebbe így Brüsszel nem fog belemenni, hiszen ez az EU-tagállamok közötti diszkrimináció. (Az már más kérdés, hogy az egy országon belüli tartományok közötti diszkriminációval Brüsszel egyáltalán nem foglalkozik, és láthatóan senkit sem zavar, hogy a skóciai egyetemeken a skót diákok ingyen, az angolok, wales-iek és észak-írek viszont évi 9000 fontért tanulhatnak.)

Tovább nehezíti Cameron helyzetét, hogy a juttatások korlátozása ellen épp azok az országok tiktakoznak leginkább, akik egyéb kérdésekben – a német francia tengelyt és a mind szorosabb integrációt szorgalmazókat ellensúlyozandó –  közel állnak a britekhez. Persze ez sem meglepő, hiszen ha például a szigetországban dolgozó mintegy 700 ezer lengyel polgár jelentős része hirtelen odahaza nyújt be igényt szociális ellátásra, az komoly terheket róhat a lengyel gazdaságra. (Csak az összehasonlítás kedvéért: ha 700 ezer embernek havi 250 font — kb. 107 ezer Ft – támogatást kell nyújtani, az évi 2,1 milliárd font, miközben az Egyesült Királyság évi nettó uniós befizetése 10 milliárd font körül van.) Arról nem is beszélve, hogy a rendszerváltás után 14 évvel felvett, majd további hét év derogációval sújtott közép-kelet-európai országok önérzetét is sérti ez az alapvetően őket érintő korlátozás.

Ha viszont semmit nem engednek, azt kockáztatják, hogy az Egyesült Királyság végül valóban kilép az Unióból, és akkor még szigorúbb munkavállalási korlátozásokat vezethet be, és a jelenleg Uniós támogatást élvező országok a 10 milliárd fontos nettó befizetés kiesését is megéreznék. És bár a szigetország ma sem tagja a schengeni övezetnek, kilépése – a „Brexit” – olyan mértékben rúgná fel a jelenlegi status quo-t, hogy könnyen napirendre kerülhetne az amúgy is bizonytalanná vált schengeni egyezmény, ami viszont a nyugati gyárak számára beszállító – akár az anyacég tulajdonában álló, akár független – vállalatok számára létkérdés. Hiszen hogyan is működhetne például percnyi pontossággal a győri Audi összeszerelő üzem, ha az alkatrészeket szállító vonatok és kamionok esetleg órákat kénytelenek vesztegelni a határon?

És ha a választási ígéretek terén a politika nem is működik ugyanúgy, mint a vállalkozások világa, a jó és tartós együttműködések itt is a mindkét fél számára elfogadható kompromisszumokon alapulnak. Mert lehet a pillanatnyi pozíciót vagy erőfölényt kihasználva számunkra sokkal kedvezőbb eredményt elérni, de ha a másik fél rossz szájízzel tér haza, a megállapodás nem lesz hosszú életű, és végrehajtása sem lesz zökkenőmentes.

A világ üzleti életében jelentős szerepet játszó britektől nem is állnak messze az ilyen kompromisszumok, és amit aláírnak, azt általában korrektül be is tartják. Néha úgy tűnik, hogy Brüsszel nem értékeli kellőképpen ezeket az erényeket. A közép-kelet-európai országok remélhetően megértőbbek lesznek, mert számukra különösen nagy veszteség lehet egy ilyen jelentős gazdaság elvesztése. Ugyanakkor ez jó alkalom, hogy támogatásukért cserébe kapjanak valamit.

De persze csak akkor, ha az reális kívánalom. Lengyelország például azzal az elvárással állt elő, hogy a britek támogassák egy lengyelországi NATO bázis létrehozását. Az orosz terjeszkedés fényében érthető a lengyel félelem, de nem biztos, hogy célszerű egy alapvetően EU-s megállapodásba egy másik, az Unión kívüli tagállamokat is tömörítő szervezetet belevonni.

Akárcsak az üzleti életben, a politikában is ez a legnagyobb művészet: kitapintani azt az optimális kompromisszumot, amin túlmenve már a megállapodást veszélyeztetjük, azt el nem érve viszont saját érdekeinket is sértjük.