Világszerte rengeteg fotó jelenik meg a Calais melletti „Dzsungelről”, ahol több ezer migráns várakozik arra, hogy teherautókban vagy a Csatornaalagút szerelvényei alatt elrejtőzve megpróbáljon bejutni a schengeni övezeten kívül eső, ezért határait továbbra is ellenőrző Egyesült Királyságba. Egy kép – amely a napokban az egyik magyar hírportálon is megjelent – különösen elgondolkodtatott: egy afrikai férfi guggol a sárban, mellette dízel generátor, amelyből számtalan elosztós hosszabbító kígyózik, mindegyik aljzatban egy-egy mobiltelefon-töltővel, míg egy műanyag doboz sarkán egy wi-fi router billeg. Ha rendes WC és mosakodási lehetőségi nincs is a táborban, a wi-fi hálózat, és azon keresztül az internet alighanem az összes migráns számára elérhető.


A gyors kommunikáció nem csak a szervezett akciókat segíti elő – a migránsok ugyanis újabban nem egyenként, hanem alkalmanként több száz fős csoportokba szerveződve próbálnak bejutni a Csatornaalgútba vagy annak közelébe –, hanem a sikerrel kecsegtető módszerekről és a szigetországba való bejutás utáni lehetőségekről is könnyen tájékozódhatnak a tábor lakói, de azok is, akik csak most készülnek elhagyni hazájukat.

Andrew Green a Timesban megjelent véleménycikke szerint a legnagyobb baj az, hogy ezekből az információkból a könnyű célpont képe alakult ki az országról. Az, hogy a migránsok újra és újra próbálkoznak, már önmagában jelzi, hogy bíznak a sikerben. Ahogy az egyik migráns egy brit lapnak nyilatkozva megfogalmazta: a határt védő hatóságoknak mindig szerencséseknek kell lenniük, nekünk elég, ha egyszer szerencsénk van.

Green szerint a Calais-ben várakozók többsége számára nem a menekült-státusz megszerzése a cél, hiszen aki az életét veszélyeztető körülmények elől menekül, a biztonságosnak minősülő Franciaországban is beadhatná kérelmét. A migránsok zöme azt reméli, hogy valamilyen módon a hatóságok tudta nélkül bejuthat az Egyesült Királyságba, ahol – valószínűleg illegálisan – munkához juthat, és pénzt küldhet haza a családjának. Ezt az elméletet támasztja alá, hogy a calais-i migránsok zömében egyedülálló férfiak, ahogy az is, hogy az itteni menekültkérelmek felét akkor nyújtják be, amikor a hatóságok – már brit területen – feltartóztatják a határsértőket.

A kérelmek benyújtói ügyük elbírálásáig jogosan maradhatnak a szigetországban, sőt, egy kevés pénzt és egészségügyi ellátást is kapnak, de az elutasított menekültkérelmek beadóinak felét soha nem toloncolják ki az országból. Sokan nem is kívánnak ennél többet – ha az Egyesült Királyság annyira jó lehetőségeket kínál, hogy az EU-n belülről érkező külföldi munkavállalók száma most először meghaladta a kétmilliót, elképzelhetjük, mit láthatnak benne a sokkal szegényebb afrikai országokból érkezők.

Bár Green nem említi, a szigetország vonzerejéhez nyilvánvalóan az angol nyelv is hozzájárul, hiszen ha a bevándorlók beszélnek valamilyen idegen nyelvet, akkor az aligha a magyar vagy a norvég lesz. És a különböző etnikumokhoz tartozó migránsok sokkal kevésbé tűnnek ki Londonban vagy Manchesterben, mint mondjuk egy csongrádi faluban.

Green a politikuson naivitását teszi felelőssé a kialakult helyzetért, amit csak határozott fellépéssel lehet kezelni. Meg kell változtatni a brit bevándorlási szabályokról és azok betartatásáról kialakult képet, érvel Green, amihez az első lépést a beérkező teherautók és kamionok szigorú ellenőrzése jelentené. Az ehhez szükséges logisztikát akár a hadsereg is biztosíthatná, az elfogott migránsokat pedig zárt táborokban kellene elhelyezni mindaddig, amíg menekültkérelmüket el nem bírálják. Ha pedig valaki nem minősül menekültnek, kitoloncolásáig a táborban kellene maradnia. Ha ez törvénymódosítást igényel, ám legyen, írja Green, aki hosszú távon a személyi igazolvány bevezetését is szükségesnek látja. A jogosítvány és az útlevél mellett ugyanis semmilyen más fényképes okirat nem létezik, amivel valaki igazolni tudja kilétét, ezek megléte pedig természetesen nem kötelező. Így pedig nehéz elvárni a szállásadóktól, hogy ellenőrizzék, albérlőjük jogosan tartózkodik-e a szigetországban, és az utcai igazoltatásokkal sem igen lehet kiszűrni az illegális bevándorlókat.

Green szintén nem említi, hogy míg a legtöbb EU-s tagállamban, köztük Magyarországon a személyazonosság és lakcím igazolása szükséges még a feltöltő kártyásmobil-előfizetésekhez is, addig az Egyesült Királyságban bárki kérdés nélkül vehet ilyen SIM-kártyát, amelyet azután a legtöbb üzletben akár készpénzzel is feltölthet.

Mert az Egyesült Királyság a működése alapvetően a bizalomra épül. Arra, hogy miért mondana valaki mást, mint ami a valóság. Szomorú, hogy épp ez a bizalomra épülő rendszer válik az ország gyenge pontjává.