Az ukrán-orosz válság látszólag lecsendesedőben van. Nincsenek nagy összecsapások Kelet-Ukrajnában, de villongások és halottak szinte mindennap. Kijev is és Moszkva is mértéktartóbb nyelvezettel okolja egymást a kialakult helyzetért. Moszkva és Washington szópárbaja a „jogosultságokról” és az „érdekszférákról” is egyre inkább diplomáciai nyelven zajlik. Azt is gondolhatnánk, hogy kialakult ugyan és megerősödött egy szakadár Moszkva-párti enklávé Kelet-Ukrajnában, de az orosz-ukrán kapcsolatok lassanként akár némileg normalizálódhatnak is. Ez lenne az érdeke az EU legtöbb tagállamának, de Oroszországnak és Ukrajnának is. Ugyanakkor ebben az évtizedben már megtanulhattuk, hogy ahol baj van (Afganisztán, Irak, Szíria, Görögország stb.) ott előbb-utóbb a baj még nagyobb lehet. Attól félek, hogy ez igaz lehet még az ukrán-orosz villongások esetében is. Jobb félni, mint megijedni.


Ez a válság elsődlegesen arról a reálpolitikai tényről szól, hogy a nagyhatalmak még a 21. század elején is számolnak befolyási övezetekkel és érdekszférákkal. Oroszország továbbra is gyámja kívánna lenni az egykori szovjet térségnek. Az Egyesült Államok viszont ezt nem fogadja el, mert szerinte a kártyalapokat 1992-ben még az egykori szovjet térséget illetően is újraosztották. A szovjet cinkelt kártyákat különben is kidobták a pakliból. Washington nem engedheti meg magának, hogy Oroszország visszatornássza magát kelet-európai kizárólagos hatalommá és ebből a pozícióból közép-európai (és más térségbeli) új befolyásról ábrándozzon. A NATO keleti bővítését (az Adriától a Baltikumig) Oroszország nem tudta megakadályozni, pedig nagyon akarta. Ebből okulva az EU-bővítéséből már hasznot akart húzni, és húzott is. Moszkva fél sikert ért el Georgiában: szakadár Moszkva-párti enklávékat hozott létre, de a tbiliszi vezetés nem került a kezébe. Ukrajnában is hasonló a helyzet: Moszkva bekebelezte a Krím-félszigetet, létrejött a szakadár Moszkva-párti kelet-ukrajnai enklávé, de a kijevi vezetés éppúgy, mint a tbiliszi, ellenáll. Köztudott, hogy mindkét főváros mögött ott áll Washington. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy Washington és Moszkva között proxy-küzdelem zajlik a volt szovjet térségben, nemcsak Georgiában és Ukrajnában, hanem másutt is.

A legtöbb EU-tagállam nem örül ennek a szembefeszülésnek. Elsősorban azért, mert Oroszország fontos piaca számos tagállamnak és egyben nyersanyagszállítója is. S így számos fővárosban szemet hunynak Oroszország különleges kelet-európai, transzkaukázusi és közép-ázsiai befolyási törekvései felett. Az EU legtöbb tagállamában nem kívánnak ütközni Oroszországgal olyan térségekért, amelyeket csak a földrajzi atlaszból ismernek és amely államok vezetői a hintapolitikák gyakorlott mesterei. Ráadásul őket Moszkvában igen jól ismerik, s a Kreml rájuk vonatkozóan számos olyan szálat tart a kezében, amellyel legtöbbjüket, ha kell, Paulusból Saulussá tudja visszafordítani.  

A kelet-európai és más volt-szovjet térségek sorsa geopolitikai és geostratégiai szempontból az EU-tagállamok közül voltaképp csak a Stockholm-Berlin-Prága-Bécs-Ljubljana-Athén vonaltól keletre fontosak. Ennek az országcsoportnak kellett volna már legalább két évtizede, a volt Szovjetunió utódállamait illetően valamilyen közös tervvel előállnia. A Keleti Partnerség végül megszületett, de túl későn, túl körülményesen és olyan moszkvai ellenszélben, hogy abból inkább „konferencia-diplomácia” lett, mintsem igazi és hatásos akcióterv. Az EU nyugati és déli felének a mediterrán politikát felértékelő lépései nyilvánvalóan hátráltatták a tartalmas keleti politika kidolgozását, de történt más is. Németország saját oroszországi gazdasági érdekeit előre tolva, félrenézéseivel és színlelt süketséggel szinte segítette az orosz regionális ambíciók megerősödését. Moszkva pedig ügyesen dobott koncokat az EU-tagállamok közé, s ha Brüsszelben valamit el akart érni, mindig megtalálta a belső szószólóit.

A 2004/5. évi kijevi „Narancsos forradalmat” az ukrajnai ellenerőknek, Moszkva nyomásának és az EU hallgatásának következtében el lehetett némítani. Kevés fővárosban értették meg, hogy ami történt az a Nyugat-barát ukrán értelmiség segélykiáltása volt és egyben az ukrán értelmiség régi/új nemzeti önazonosságának felmutatása. Emlékszem mily szomorúan és kiábrándultan beszélgettünk erről 2005 januárjában Varsóban, egy születésnapon, amely egyben informális egyeztetés is volt Szalai Attila szervezésében az egygyökerű magyar és lengyel politikai erők és azok külügyesei között, régi barátunkkal Andzej Ananicz-csal, aki akkoriban épp a lengyel Információs Hivatal főnöke volt. Amikor a Majdan-mozgalom megkezdődött, felötlött bennem mindaz, amit Andzej akkor mondott: Nyugat-Ukrajna sohasem fog lemondani a nyugati útról; képesek a Nyugat-Kelet határvonalat keletre tolni, csak segíteni kell nekik. Andzej, aki úgy ismerte Ukrajnát, mint a tenyerét, beszélt a mély választóvonalakról és Moszkva erejéről is. Ha ránézek a térképre, szinte az ő váteszi jóslatát látom. Abban is igaza volt, hogy a „Narancsos forradalom” erőit 2005 után csak vissza lehetett szorítani, de legyőzni nem, mert ha kellett, búvópatakként jöttek elő eszméik és embereik. Nem kétséges, hogy ők teremtették meg a 2013. évi áttörés és fordulat alapjait, noha közben nemzedék- és stílusváltás zajlott le közöttük.

Arról valószínűleg az európai diplomáciatörténet lapjain majd néhány évtized múlva sokat fogunk olvasni, hogy a miért az Egyesült Államoknak kellett az EU-t Kijev mellett diplomáciai csatasorba állítani. Miért nem volt elég a varsói, vilniusi, rígai és tallinni sziréna. De végül is az EU, mint szokott, túllépett minden belső torzsalkodáson és tényleg hatásosan az új Ukrajna mellé állt. Ezt az is jelzi, hogy az ukrán válságban az Oroszország ellen hozott szankciókat a külügyminiszterek újabb fél évre egyhangúan meghosszabbították.

A helyzet azonban nem biztató!  Oroszország fegyverkezik, olvashatjuk bármelyik világlapban. Új nukleáris tölteteket állít hadrendbe. Moldovában a Dnyeszteren túli szakadár, Moszkva-párti enklávé körül kezd pattanásig feszülni a húr. Ukrajnában pedig a kormánynak eredményeket kellene felmutatnia. Ez nehéz, mert Washingtonban és az EU-ban nem nagyon értették meg, hogy az új Ukrajnának nemcsak diplomáciai és katonai támogatásra van szüksége, hanem modernizációra is, és ehhez források kellenek. Nemcsak pénz, hanem tudás, technológia és piac is. E nélkül a válság csak mélyülni fog és egyre több kalandor erő jelenhet meg ebben a hatalmas országban.