Amikor azt hallják a tévénézők, hogy „hamarosan tömegek indulnak meg Afrikából Európa irányába” – ahogyan nemrég egy biztonságpolitikai szakértő nyilatkozta az M1-en – újabb félelem lesz úrrá rajtuk. Mi szükség van további megalapozatlan, valódi szakmai érvelést nélkülöző kijelentésekre épp egy olyan terhes történelmi pillanatban, amikor Magyarországnak meg kell birkóznia a menekültválság kapcsán jelentkező biztonsági, rendészeti, ugyanakkor kulturális kihívásokkal, illetve szembe kell néznie önnön bezártságával is? Az égvilágon semmi! Amire óriási szükség (ha igény nem is) lenne, az éppen a tiszta, érveket értelmesen felvonultató beszéd, világos érvek mentén zajló vita.


 

Kétségtelenül igaz, hogy Afrikából folyamatosan mozognak vándorok Európába, elsősorban a déli tagállamokba. Így elsősorban Spanyolországba és Olaszországba igyekeznek eljutni, oda, ahol kibocsátó államuk népcsoportjai közül már élnek honfitársaik (például szomálik vagy eritreaiak). A diaszpóráknak óriási jelentősége van a mai nemzetközi migrációs folyamatokban, ugyanis olyan helyekre (mint célországokba) lényegesen kevésbé indulnak útnak emberek, ahol nincsenek saját diaszpóra-magvaik (maga az ógörög diaszpóra szó jelentése a magok szétszórását takarja). Magyarországon kevesebb mint 30 ezer olyan ember él, aki nem a környező országok magyarlakta területeiről érkezett hozzánk. Afrika viszonylatában ez összesen nagyjából négyezer főt jelent, akik közül a legtöbben nigériaiak, de valójában pár fővel, néhány tizes nagyságrenddel az afrikai kontinens 54 államának háromnegyede reprezentálva van hazánkban. E „közösségek” nem tekinthetők olyan diaszpóráknak, melyek akár húzóerőt jelentenének a migrációs döntés előtt álló népcsoportbéli társaknak. Ők valójában a globális afrikai migrációs kutatások „elfeledett” (igazából nem ismert) tételei, akikkel a kelet-közép-európai kutatók közül is csupán néhányan foglalkoznak behatóbban.

Spanyolország hosszú évek óta szívesen fogadott észak-afrikai migránsokat nem utolsó sorban időszaki munkásokként, mezőgazdasági munkák elvégzésére (például paradicsomszedésre) és éppen e migránsok legális mozgását igyekezett elősegíteni az európai intézményeknél. Az Egyesült Királyságban ezrével kaptak munkát azok a zimbabwei nővérek, akik a gyarmati múltból fakadóan könnyen ismertethették el a szakképzettségüket igazoló diplomáikat (szinte ugyanolyan képzésben részesültek otthon, a volt brit gyarmatosítók által Zimbabwében kiépített iskolarendszerben). Rájuk a nővérhiánnyal küszködő brit egészségügyi szektorban szükség volt. A belga vagy osztrák vendéglátóipari szektorban pedig már jó ideje a turizmus csúcsidőszakaiban szintén szükség mutatkozik a bevándorló kezek alkalmazására. Azaz a migráció azon dimenziója tűnik felsejleni, amely arról gondolkodtat el mindannyiunkat, hogy a bevándorlók még hasznosak is lehetnek a választott új hazájuk szemszögéből vizsgálva. Minden komoly kutatás ezt a kijelentést képes alátámasztani.

2000 óta jelentősen emelkedik a Kínába irányuló afrikai migráció – erről a magyar médiában sem hallunk egy szót sem. Azt talán sokan érzékeljük, hogy a kínai diaszpóra világviszonylatban az egyik legkiterjedtebb – valószínűleg nincs olyan ország a Földön, ahol ne találnánk éttermet vagy kisboltot üzemeltető kínait, legyen az éppen az Andok lábánál fekvő település, vagy Pécs városa. A szintén 2000 óta Afrika országaiba irányuló, egyre erősödő kínai migrációt könnyebben tudjuk elképzelni, különösen akkor, ha felidézzük az afrikai térségek gazdasági potenciálját, növekedési mutatóit. Az afrikai piacok egyre inkább megérik a befektetést az ázsiaiaknak (is), és ismét csak túlzóan leegyszerűsítő az a kijelentés, hogy „az afrikai kontinens a globalizáció vesztese”, az pedig egyszerűen helytelen megállapítás, hogy a „fejlesztésre fordított akármennyi pénz elköltése után igazából csak visszafejlődött” . Mélyelemzésre van szükség annak megállapítására, hogy milyen tekintetben tekinthető „vesztesnek” Afrika. Bár azzal végképp óvatosan kell bánjunk, hogy a kontinens egészére tegyünk ilyen sommás megállapításokat, hiszen nagyon eltérő valóságokat találunk északon, délen, vagy éppen a közép-afrikai területeken. Nem vitás, hogy a feltörekvő gazdaságok egyre erőteljesebb szerepvállalásával talán újabb függőségi viszonyok alakulnak ki az afrikaiak számára – különösen, ha a nyersanyagok kitermelését vesszük fő példánkként. Az is világos azonban, hogy a kontinens államai egyre több kedvező ajánlat közül választhatnak, melyek aztán a hőn áhított infratrukturális fejlesztéseket, a kontinens telekommunikációs értelemben vett fokozott globális bekötöttségét, a nemzetközi kereskedelmi mozgásokban való erőteljesebb jelenlétét eredményezi. Mindezek ugyanúgy a globális tér következményei, melyek korántsem csak negatív hatásokként értelmezendők.

Kína éppen e folyamatokat igyekszik – persze elsősorban a maga oldaláról, saját nemzetgazdasági érdekeinek megfelelően – pozitívan befolyásolni abból a megfontolásból, hogy a két térség közötti egyéni migrációs döntésekhez ajánl kecsegtető lehetőségeket. Olyan pragmatikus külpolitikát fogalmazott meg Afrika irányába a 2006-ban publikált fehér könyvében, amely mára nem csupán az afrikai országok felé tartó kínai migránsok számát növelte meg jelentősen, hanem az Afrikából Kínába irányuló vándorlást serkentette. Egyértelműen a gazdasági migrációt elősegítő politikáról beszélhetünk, amely a tizenöt évvel ezelőtti pár ezres számhoz képest egyes kutatói számítások szerint mára félmilliós nagyságrendet jelent: közel 500 ezer afrikai migráns található Kína-szerte olyan célok megvalósítása érdekében, melyek hosszú távon Kína számára további pozitívumokat eredményeznek, többek között a kereskedelmi volumen emelésében. De számos új lehetőséget kínálnak a szerencsét próbáló afrikaiak számára is. Különösen akkor, ha vállalkoznak arra, hogy megtanulják a kínai nyelvet.

A kínai kormány és a kínai állami egyetemek egyfelől ösztöndíjakkal „csalogatják” Kínában az afrikai fiatalokat, másfelől könnyített adminisztrációval, könnyen elérhető vízummal vonzzák az afrikai kereskedőket. Azok pedig, akik egy kínai egyetem, vagy szakképzést kínáló intézmény elvégzése után már remekül beszélik a mandarin nyelvet, időközben pedig megismerték a kínai gazdasági modellt, lehetőségeket látnak a kínai-afrikai relációban, saját cégeket alapítanak, vagy hazatérvén Afrikába olyan plusz tudással, kapcsolatrendszerrel bírnak, mely otthoni társaik közül kiemeli őket, versenyképesebbé válnak, jobb munkát találnak az egyébként erősödő gazdaságaikban. Az ösztöndíjprogramokban tanuló afrikaiakon túlmenően azok száma is emelkedik, akik fizetős programokban tanulnak kínai egyetemeken. A nyugat-európai vagy észak-amerikai ajánlatokhoz képest megfizethetőbbnek ítélik meg a kínai tandíjakat és főként a mindennapi létet, ráadásul egyre több afrikai család képes összedobni az ehhez szükséges forrást, bízva abban, hogy a „kiválasztott gyermek” taníttatása az egész családnak megtérül” majd hosszú távon.

Persze a kulturális különbségek a kínai-afrikai kontextusban is hatványozottan érdekesek, pláne, ha tisztában vagyunk a kínai emberek, közösségek meglehetősen rezervált világával. Az interkulturális feszültségek e kapcsolatrendszerben is kitüntetett vizsgálódást igényelnek, melyek mélyfúrásokat, nem csupán felületi karcolásokat követelnek meg a kutatóktól. Ugyanolyan alapos, a komplex összefüggéseket megérteni és megmutatni képes gondolkodásra, mint amire Magyarországon is egyre inkább szükség lenne.