Az afrikai kontinens azonban sokkal többről szól, s a migrációs probléma hátterében több izgalmas kérdést vet fel számunkra is. Képesek (lehetnek) az afrikai országok diverzifikálni kapcsolataikat a nyersanyagaikra és piacaikra „éhes” államokkal? Az ezen országokat vezető kormányzatok képessé tudnak válni, hogy megszerezzék a saját erőforrásaik felett az irányítást? Miközben a globális média csatornáin keresztül azt hallani, hogy „Afrika felemelkedőben” van, érdemes megfontolnunk, hogy a regisztrált gazdasági növekedés csak igen lassan éri el a kontinens több mint felét kitevő szegényeket, és marad a szűkebb vezetői körök (és kegyeltjeik) érdekszféráin belül. Mindez pedig hogyan befolyásolja a valóban felerősödött migrációs folyamatokat?


A McKinsey Global Institute szerint 2000 és 2010 között Afrika a világ második leggyorsabban növekvő térségének számított a feltörekvő délkelet-ázsiai térség mögött. 2015-ben Kenya a világ 3., Nigéria a 6. leggyorsabban növekvő gazdaság a Bloomberg közgazdászai szerint. Nem csoda, hogy az átalakulóban lévő nemzetközi rendszer több meghatározó aktorának keltette fel érdeklődését az ásványkincsekben dúsgazdag, óriási ki nem aknázott piaci lehetőségekkel, s mindehhez a legfiatalabb korfával rendelkező kontinens. Tévedés azonban azt gondolnunk, hogy a volt európai gyarmatosítók és az amerikaiak mellett csak a kínaiak fokozták jelenlétüket Afrika-szerte. A feltörekvő gazdaságok szinte valamennyien figyelnek a fekete kontinensre. India, Dél-Korea, Szingapúr, Törökország, Oroszország, Brazília, az Öböl-térség államai, sőt, még Irán is folyamatosan keresik a kapcsolatok bővítésének, a meglévő kétoldalú kapcsolatok mélyítésének módjait. Magyarország a Déli Nyitás jegyében kívánja intenzívebbé tenni gazdaságdiplomáciáját Afrikával. Ez a felfokozott érdeklődés azonban Afrika számára is lehetőséget jelent globális jelenlétének újrafogalmazására, az egyes afrikai államok fejlődésének újragondolására.

Afrika azonban saját magával is küzd: egyrészt harcol a gyarmati örökség ellen, ami nagy részben tehető felelőssé államainak sérülékenységéért. Másrészt, küzd a felemelkedéséért, ám az ezzel kapcsolatos hiányosságokért leginkább saját korrupt vezetői vonhatók felelősségre. Mindeközben igyekszik meggyőzni mind a nemzetközi közösséget, mind a befektetni szándékozókat, hogy érdemes Afrikában hosszú távon gondolkodni. A közvetített üzenet ma nem a „reményét vesztett” (hopeless), hanem a „felemelkedő” (rising) kontinens. Richard Dowden, a brit Királyi Afrika Társaság igazgatója szerint ma már senki sem beszél Afrikáról úgy, ahogyan évtizedekkel ezelelőtt, hogy Afrika, a menthetetlen földrész. „Az új kép mindenképpen jobb, de továbbra sem szabad általánosítanunk. Kérdés, hogy a változások állandósultak-e, avagy csak időszakosak, illetve, hogy a növekedés valóban eléri-e az átlagembereket” – írja Dowden.  S vajon mindennek hátterében milyen mentális és érzelmi állapotban vannak ma Afrika társadalmai a megújulás, a fejlődés sikeres megvalósíthatósága szempontjából?

Afrika mindennapjai rendkívül kontrasztosak: egyfelől a mély gyökerekkel rendelkező tradicionális lét dominál, másfelől fokozottan nyer teret a sok esetben a külső szereplők által hajtott változás. Ha valaki egy fekete-afrikai nagyváros utcáit járja, szinte mindenhol építkezéseket, felújításokat lát: utak, vasutak, buszpályaudvarok, repterek, kikötők, iskolák, kórházak épülnek – megannyi projektnél kínai beruházó közreműködésével. A helybéliek az informális gazdaságban léteznek, eladnak-vesznek, csereberélnek, sokszor éppen annyi bevételt termelve naponta, hogy családjuk aznap életben maradhasson. A több száz millió szegény afrikai mellett azonban erősödőben van egy „középréteg”, amely képes Afrika egyre több pontján hallatni a hangját. Az Afrikai Fejlesztési Bank 2011-es számításai szerint az ide tartozó közel 350 millió fő annyi rendszeres bevétellel rendelkezik, ami képessé teszi tagjait gyermekeik megfelelő iskoláztatására (akár külföldön is), a tágabb értelemben vett családi-rokoni körök támogatására, a rendszeres fogyasztásra, és mindenekelőtt egy olyan kritikus tömeg képzésére, amely igényt formál a politikai döntésekbe való beleszólás jogára. Az ő esetükben napi 2-20 dollár közé tehetjük a fogyasztás nagyságrendjét, szemben a többség napi 1 dollár vagy az alatti igényével. E változás az elmúlt évtized során érhető tetten, miközben a kontinens fennmaradó nagyobbik része az extrém szegénység ellen küzd.

A valódi afrikai felemelkedés fenntartásához legalább három nagyobb tényezőt szükséges megneveznünk: 1. a természeti erőforrások, nyersanyagok megfelelő kiaknázását; 2. a humán erőforrás, oktatás és képzés fejlesztését; 3. egy új, önbizalommal teli stratégiai gondolkodás igényének kialakítását. Mind a három elsősorban a nemzetgazdasági érdek alá rendelt politikai kérdés. Vitán felül áll az a megállapítás, miszerint a sikeres erőforrás-menedzsment megfelelő kormányzást igényel. Afrikának tehát általában szüksége van a stratégiákban gondolkodó, a helyi erőforrásokat ismerő és azokra építő kormányzásra.

Mindez megfelelően képzett saját humán kapacitás/erőforrás nélkül elképzelhetetlen. Ha az oktatás teljes spektrumát nézzük, az UNESCO felmérései szerint a függetlenség elnyerése óta látható módon nagyott lépett előre Afrika az alapfokú iskolázottsági szintek megemelésében (bár a népesség rohamos gyarapodása is egyidejűleg ható kihívás). Sokkal többen járnak ma általános iskolába Afrika országaiban, mint az 1960-as és 1970-es években. A nagy kérdés mára a minőségi oktatás – és nem csupán az alapfokú iskolarendszerben, hanem az oktatási szektor valamennyi szintjén. Nem elég pusztán a létszám növelésére koncentrálni, sok, egymással szorosan összefüggő kérdést is megnyugtatóan szükséges rendezni. Többek között az oktatás minőségéhez elengedhetetlen erőforrásokat kell hosszú távon rögzíteni. Szükség van elég képzett tanárra, élelmezési programokra, elégséges higiéniás körülményekre, illetve megfelelő mennyiségű és minőségű taneszközre. Mindezekhez számtalan külföldi és helyi civil szervezet is hozzájárul. Magyarország is büszkélkedhet az Afrikáért Alapítvány kongói (Kinshasa) iskolaprojektjével, a Taita Alapítvány kenyai árvaház-projektjével, vagy éppen az AHU Magyar Afrika Társaság orvosi missziós és kórházprojektjeivel.
Afrika középosztály-rétege ugyan még mindig viszonylag vékony és gyenge, de szerepe és befolyása egyre nő. Tagjai inkább több, mint kevesebb demokráciát akarnak. A jog uralmát, annak tiszteletben tartását, egy kiszámíthatóbb gazdasági környezetet várnak el. Nagyon valószínű, hogy e belső erők fokozatosan veszik át a saját demokráciáik „őre” szerepkört, melyet addig a nyugati donorok tulajdonítottak maguknak. Ennek egyszerűen azért van jelentősége, mert az afrikai fejlődés hosszú távon kizárólag velük képzelhető el úgy, ahogy az maguknak az afrikaiaknak jó lehet. Ha pedig ez mind megvalósul, az afrikaiak még inkább a saját országaikban akarják majd megvalósítani jövőjüket.
A változások tempójától persze sok függ, hiszen időközben rengetegen indulhatnak meg Európa felé. Nekünk sem mindegy tehát, hogy hogy alakul a versenyfutás az idővel.