Ahogy azonban telt-múlt az idő, a visegrádi pozíciók egyre inkább a fősodorrá váltak, s a szlovák uniós elnökség idején az összes EU-tagállam által elfogadott Pozsonyi Nyilatkozat voltaképp majd minden ponton átvette a korábban oly sokat kárhoztatott V4-es álláspontot. Más kérdés, hogy annak idején Pozsonyból hazatérve mindenki a saját maga belpolitikai érdekei által diktált nótát fújta tovább, ami által a nyilatkozat jelentősége is csökkent. Így vált a valódi tartalom – valószínűleg nem először és nem utoljára – a politikai kommunikáció áldozatává.


S bár a nemzetközi kapcsolatokban egyre nagyobb szerepe van az úgynevezett public diplomacynak, s így a sajtómegjelenések jelentősége is növekszik, vannak azért még olyan elemzők, intézetek, melyek igyekeznek meglátni és láttatni is a napi politikai habzás alatt zajló folyamatokat. Abban a biztos hitben, hogy ezek előbb utóbb a felszínre törnek, és hosszú távon meghatározzák a nemzetközi viszonyokat. A minap egy ilyen konferencia zajlott Prágában, ahol német kezdeményezésre az volt a V4-tagállamokból és Berlinből érkező résztvevők feladata, hogy Németország és a visegrádiak viszonyát elemezze. Az ötlet ugyebár azért is figyelemreméltó, mert köztudottan a német sajtó ütötte és üti leginkább a közép-európai álláspontot, miközben persze azt is tudjuk, hogy a német befektetések részaránya messze a legmagasabb a régiónkban.

Berlin és a különböző közép-európai együttműködési formátumok viszonya hosszú és kalandos történelemre tekinthet vissza. Ha most a német hittérítőket, lovagrendeket, sőt, még Bismarckot is átugorjuk, Friedrich Naumann 102 évvel ezelőtt megjelent Mitteleuropa c. kötete világosan foglalta össze a német érdekeltséget, lendületet adva ezáltal a monarchia felbomlását követő regionális gondolkodásnak, beleértve Jászi Oszkár sokat vitatott koncepcióját is. De ha csak az elmúlt 20 évet nézzük, akkor is elég színes a vélemény-paletta. Nehéz nem emlékeznem arra a humorosnak szánt kérdésre, amit Joschka Fischer még külügyminiszterként szegezett nekem 2001-ben, a Bajorországot, Baden-Württemberget, Szlovákiát és Ausztriát magába foglaló kis dunai együttműködés aktuális ülése kapcsán: „Wie geht es den Alpenfaschisten?”, vagyis „Hogy vannak az alpesi fasiszták?” – érdeklődött a kitelepített budakeszi család sarja. Mint ahogy arra a harctéri idegességre is emlékszik az ember, ami akkor lett úrrá a berlini kollégákon, amikor Ausztria állt elő a regionális partnerség elnevezésű, hamar hamvába holt elképzelésével. Az uniós Duna-stratégia kapcsán már nagyobb érdeklődés volt tapasztalható Berlin részéről, de a visegrádi együttműködést az első Orbán-kormány megalakulásának időszakában még egyértelmű bizalmatlansággal követte a kancellári hivatal. A sikeres magyar és lengyel uniós elnökség kellett ahhoz, hogy a Spree partján is megértsék: a közép-európai regionális együttműködési formátumok e legtartósabbika nem valamiféle ellensúlyt akar képezni a nagy tagállamokkal szemben, hanem nagyon is konstruktívan áll a közös ügyekhez, hangsúlyozva persze a 2004-ben EU-taggá váltak sajátos szempontjait. Így érkeztünk el 2015 nyarához, amikor a V4-es határvédelmi egységek létrejöttével mindenki számára világossá vált: a négy ország vezetői nem a levegőbe beszélnek. Az akcióképesség és az intézményesülés persze már korábban is felmerült a visegrádi körben, a 2013-14-es magyar elnökség idején pedig a honvédelmi együttműködés is komoly lendületet kapott.

A szervezők elmondása szerint a minapi prágai összejövetelt – amit az év folyamán majd még egy varsói és egy berlini követ majd – az a felismerés ihlette, hogy Németország gazdasági érdekei sokkal inkább kötődnek a visegrádi régióhoz, semmint hogy a migrációs politikát érintő nézetkülönbségek miatt tartósan hűvös viszonyban legyen az országcsoporttal. Ha a kereskedelmi adatokat nézzük, a V4-ek súlya Németország számára meghaladja mind Franciaországét, mind Oroszországét. De ha a kontinens biztonsági architektúrájára tekintünk, akkor is nyilvánvaló, hogy a visegrádiaknak Berlinnel összhangban lehet csak mind a keletről, mind a délről leselkedő esetleges veszélyt elhárítani.

A megbeszélések végén, melyek biztonságpolitikai, gazdasági és digitalizációs témakörben zajlottak, sikerült néhány olyan konkrét kérdéskört azonosítani, amiről a továbbiakban érdemes lesz beszélni. De bármennyire is örömteli, hogy a szigorú fiskális politikában nagy a V4-német összhang, hogy a diitalizáció jelentőségét azonosan értékeljük, hogy az oktatás fejlesztésének nagy jelentőséget tulajdonítunk, hogy kiber-biztonság dolgában közös nevezőn vagyunk – még ha bevándorlás-politikát és a civilizációk együttélését továbbra is különbözően látjuk, az Egyesült Államok politikájának kiszámíthatatlansága meglehetősen tanácstalanná tett minden résztvevőt. És akkor az őszi németországi választások kockázatairól még nem is beszéltünk. Ám ha Trump elnök rapszodikus twitter üzeneteiből nem is szabad messzemenő következtetéseket levonni sem a NATO, sem a transzatlanti kereskedelempolitika jövőjével kapcsolatban, az egyértelmű, hogy az USA eddig megszokott világpolitikai szerepvállalását nehéz mással helyettesíteni. Ugyanakkor egyhangúan megfogalmazódott az az öntudatos felismerés is, hogy Németország és a Visegrádi Négyek együtt valamelyest akár még a washingtoni politikacsinálást is befolyásolni tudják. Csak bátorság legyen!