Persze Angela Merkel is látott már pályafutása során néhány alfahímet, így aligha rettent meg tárgyalópartnerétől, bár mondjuk így is kínos volt, amikor a fotósok kérésére megejtendő kézfogást Trump mintha nagyon nem akarta volna. Vagy amikor a Trumpék Obama idején történt lehallgatására vonatkozó kérdés érkezett, akkor az amerikai elnök látszólagos derűvel állapította meg, hogy ez a sors bizony összeköti őt Merkellel – utalva ezzel a kancellár mobiltelefonjának az amerikai titkosszolgálat által történt korábbi lehallgatásra.


Az ellentétek legfőbb oka azonban természetesen a pénz. A németek nagy kereskedelmi többlete a Trump féle szótárban az „unfair” jelzőt érdemli csak ki, amire csak állami protekcionizmussal lehet válaszolni. Hogy miként akarja persze az amerikai elnök mondjuk az egyértelműen státuszszimbólumnak számító német autókat hazaiakkal helyettesíteni, ezt minden bizonnyal még ő sem tudja, mindenesetre a szándék egyértelmű. Még egyértelműbb volt az az üzenet, amit Trump már a kancellár elutazása után, szombaton eresztett utána, hol máshol, mint twitteren. E szerint Németországnak súlyos pénzeket kell fizetnie azért a védelemért, amit a NATO és az USA által élvez. Hogy itt van némi igaza az amerikai elnöknek, azt jelzi az az igyekezet, ahogy a kancellár már Washingtonban többször elismételte: a költségvetés 2 százalékát még nem érik el a katonai kiadások, de a Wales-i NATO-csúcson Németország is ígéretet tett: 2024-ig ez majd bekövetkezik. Viszont az ilyen amerikai keménykedés/szövetségesi elbizonytalanodás tovább erősítheti az európai haderő létrehozásával kapcsolatos gondolkodást, bár annak valódi hatékonysága egyelőre nagyon is kérdéses.

Merkel fogadtatását a Fehér Házban az sem könnyíthette meg, hogy a demokrata véleményformálók, s így a sajtó többsége is átvette azt az Obama berlini búcsúlátogatásakor először használt fordulatot, mely szerint Merkel „a szabad világ vezetője”. Innentől kezdve a találkozóról szóló híradások, kommentárok már-már azokat az időket idézték, amikor Leonyid Brezsnyev találkozott mondjuk Carter elnökkel, csakhogy most a szabad világ vezetőjének címére mindeddig bérlettel rendelkező mindenkori amerikai elnök vedlett át az elnyomó rezsim vezetőjének szerepébe. Ez a narratíva – ahogy manapság az ilyesmit hívják – nem csak nyilvánvaló hülyeség, hanem nagyon káros is. Persze ha a németországi választások szempontjából nézzük a szereposztást, márpedig fél évvel a voksolás előtt ezt nem nagyon nézhetjük másként, akkor az ilyen külpolitikai felértékelődés akár még jól is jöhet a kancellárnak. Mert azt ugyebár senki sem gondolta volna még néhány éve, néhány évtizede pedig különösen nem, hogy a baloldali amerikai értelmiség Németországról áradozik, hogy a brexit sújtotta euro-párti angolok úgyszintén, cégüket a szigetországból sokan át is telepítik, hogy a franciák a politikai káosz közepette a német stabilitásra vágynak, s még az oroszokkal is sikerül Germánia képviselőinek dűlőre jutniuk.

Seehofer bajor miniszterelnök moszkvai utazása ugyanis legalábbis külügyminiszteri szintű látogatásnak felelt meg, de talán még inkább a kancellár személyes megbízottjaként töltött két sűrű napot az orosz fővárosban. Az sem véletlen, hogy még Merkel washingtoni látogatása előtt bejelentették, hogy a kancellár májusban a Kreml vendége lesz, Seehofer pedig igen látványosan adta át a szövetségi kormány fejének, aki ugyebár formálisan neki nem főnöke, „legszívélyesebb üdvözletét”. Mindenki szereti a diplomáciai parkettet, még ha általában – a külügyekre fittyet hányó hazai választók kegyeit keresve – ezt tagadja is. A világ nagy kérdéseinek megoldása érdekében való tüsténkedés azonban minden politikust kiemel a hazai ügyek tömegéből, az olykor provinciálisnak tűnő csetepatékból. A bajor miniszterelnök Moszkvában tárgyalt az orosz ukrán konfliktusról, már-már közvetítő szerepbe manőverezve magát, hiszen néhány nappal korábban a müncheni biztonságpolitikai konferencián Porosenko ukrán elnökkel is egyeztetett. Ennek kapcsán kerültek szóba az Oroszország elleni uniós szankciók is, melyek feloldásának előfeltétele a Minszki Megállapodás maradéktalan betartása – mondta Seehofer.

Ha korábban a bajor miniszterelnök újra és újra ágállt is Merkel kancellár politikája ellen, mára minden német konzervatív politikus számára világossá vált, hogy a legfőbb ellenfél mégis csak a vasárnap 100 százalékos szavazati aránnyal szociáldemokrata pártelnökké választott Martin Schulz. A külügyminiszterré avanzsált korábbi pártelnök, Sigmar Gabriel aligha teszi meg azt a szívességet a kancellárnak, hogy bárhol is az érdekében szól, így alighanem egyre többször láthatjuk majd Seehofert fontos diplomáciai misszióban, s leginkább ott, ahol a kancellár kritikusai kormányoznak.