Gauck döntése a német belpolitika szempontjából nagyon fontos, hiszen a 2017 októberében esedékes szövetségi parlamenti választás előtt, a migrációs válság nyomán átalakuló politikai paletta ismeretében egy újabb bizonytalansági tényező, újabb politikai alkudozások szükségessége súlyosan megterhelhetné az amúgy is feldúlt közéletet. Ugyanakkor persze az ügy jelentősége nemzetközi horderejű is, mivel Gauck személye, elnöki szerepfelfogása, mint klasszikus rendszerváltó értelmiségié, tanulságokkal szolgálhat az egész közép-kelet-európai térségben. Nem véletlen, hogy Ilves észt elnök, 2012-ben az egész poszt-szovjet térség számára bátorító üzenetnek nevezte Gauck megválasztását. A legerősebb európai hatalom első emberének rendszerváltó tapasztalata az egész kontinens politikai diskurzusára befolyással bírt, még ha az elnöki hatalom Németországban ugyanannyira formális is, mint nálunk. De éppen e hasonlóság miatt lehet érdekes számunkra az is, hogy miként lehet a formális szerep ellenére határozott arcélt adni az elnöki szerepfelfogásnak.


Az elmúlt hónapok németországi politikai fejleményei, azok elemzése mindig esélylatolgatással végződött: vajon miképpen befolyásolják az igencsak változatos kimenetelű tartományi választások a jövő őszi parlamenti választás eredményét? Mennyire sikerül Merkel kancellárnak stabilizálnia hatalmát? S ami a legizgalmasabb kérdés: az új erőként a politikai palettán megjelenő Alternative für Deutschland (AfD) eredményei, növekvő népszerűsége miképpen befolyásolja a többi párt koalíció-képességét. Vagyis hogy lesz-e elegendő mandátuma a Bundestagban egy Merkel által vezetett koalíciónak, avagy a nagy baloldali projekt, a szociáldemokraták, az utódpárti Linke, s a Zöldek alkotta formáció át tudja-e venni a hatalmat. Az erre vonatkozó előkészületek egyébként megtörténtek, számos tanácskozás, konferencia foglalkozott már e tervek realitásának vizsgálatával.

Nem kevésbé fontosak persze a személyi kérdések sem. Többször felmerült már, hogy Martin Schulz, az Európai Parlament elnöke hazai pályán folytatná, s az SPD vezetésének, mindenekelőtt Gabriel pártelnök-gazdasági miniszternek a politikai botladozása egyre csak erősítette azt a benyomást, hogy Schulzra a pártnak szüksége van. Ez azt jelentené, hogy ő lenne a szociáldemokrata kancellárjelölt, amitől persze Merkelnek nem kellene még összerezzennie, ugyanakkor nem kétséges, hogy Schulz nagy ambícióval vágna bele a baloldali koalíció összekovácsolásába.

Mindezek fényében a kereszténydemokrata kancellár számára nem maradt más hátra, mint a szociáldemokraták választóbázisának és vezető politikusainak lekötelezése, annak mielőbbi világossá tétele, hogy a fekete-vörös koalíció az elképzelhető világok legjobbika. (Halkan jegyezzük meg újfent, hogy a belpolitikai szempontok primátusa – ami ugyebár a hazai döntéshozataltól sem idegen – Németországban is olykor felülírja a nagybetűs racionalitást. A merkeli menekültpolitika furcsaságait, engedékenységét a baloldali tábor felé már többször magyaráztuk ezzel e hasábokon, s e logika, s főleg retorika a választásokhoz közeledve még élesebben fog kirajzolódni, még ha a menekültügyi szabályok jelentős mértékben szigorodnak is.)

A jövő februárban megválasztandó új szövetségi elnök jelölésének ügye is e sakkjátszma része. Néhány hete tudjuk, hogy a szociáldemokraták Frank-Walter Steinmeier külügyminisztert jelölik a legmagasabb közjogi méltóság posztjára. A kereszténydemokraták sokáig vacilláltak: felmerült Wolfgang Schäuble veterán pénzügyminiszter neve, Norbert Lammert Bundestag-elnöké, de végül nem került sor önálló CDU-s jelölt megnevezésére, ami a mi politikai kultúránk világában hallatlan fejlemény lenne, ám a német nagykoalíciós világban senki sem ütközik meg rajta igazán. Tegnap a kancellár világossá tette, hogy Steinmeier mögé a CDU is felsorakozik, ami nem hagy kétséget afelől, hogy ő lesz a következő szövetségi elnök. A koalíciós pártok vezetői, vagyis Merkel és Gabriel mellett Seehofer CSU-elnök is, a jövő héten mutatják majd be közös jelöltjüket. Így február 12-én a megválasztáshoz szükséges 631 szavazat biztosan meglesz, hiszen a nevezett pártok összesen 928 votummal bírnak az elnökválasztásra jogosult, a Bundestag tagjain kívül a tartományi parlamentek által jelölt tagokat is magába foglaló elnökválasztó grémiumban.

Merkel sietett leszögezni, hogy Steinmeier – aki egyébként az ország legnépszerűbb politikusa – a politikai „közép” jelöltje, s megválasztása pedig a stabilitás jele. Ez több szempontból is igaz: Steinmeier nem egy lánglelkű politikai szónok, inkább józan, mérlegelő típus – meglepetésekre nem kell tőle számítanunk. Elnökké választása után pedig alighanem Martin Schulz ül a külügyminiszteri székbe, ahonnan minden bizonnyal nekifut majd a kancellárjelöltségnek is, ám ez Merkel végső győzelmét nem fogja tudni veszélyeztetni, a szociáldemokratákat viszont megerősítheti – ami rájuk is fér. Így jó eséllyel folytatódik a nagykoalíciós kormányzás.

Gauckot még korai lenne búcsúztatni, ugyanakkor nem kétséges, hogy a fontos rendszerváltó személyiségek közül ő az egyetlen és egyben utolsó, aki egy európai nagyhatalom első számú vezetőjévé válhatott.